Seattle nem csak a grunge, a Nirvana vagy a Pearl Jam szülővárosa: 1973-ban itt alapította meg David Harrington hegedűművész három muzsikustársával vonósnégyesét. A Kronos Quartet a hetvenes évek végén tagcserék után költözött San Franciscóba: azóta tarol a kortárs zenei szcénában. Azt nehéz meghatározni, hogy pontosan melyik területén is: repertoárján szerepel a dzsesszlegendák átirata, Bill Evans vagy Thelonius Monk művészete, játszott a tangóreformátor Astor Piazzolával, válogatásába Jimi Hendrix ugyanúgy belefér, mint a világ számos országának népzenéje, Afrikától Azerbajdzsánig.
Meglehet, időszakonként a filmvilág hullámvölgyeket és hullámhegyeket él meg az esztéták szemszögéből, a kortárs filmzenére ez az állítás azonban nem érvényes, többek között a Kronos Quartetnek köszönhetően – A forrás vagy a Rekviem egy álomért muzsikája sokak fülében ott lehet. De az amerikai vonósnégyes legfőképp a klasszikus zenét fogalmazza át vagy tolmácsolja a XX. század és a kortárs komolyzene mestereit az atonális, avantgárd irányzatoktól a neoklasszikáig.
Kronos Quartet: válogatásukba Jimi Hendrix ugyanúgy belefér, mint a világ számos népzenéje Afrikától Azerbajdzsánig
Fotó: Jay Blakesberg
A Harrington által vezetett formáció külön törekvése – amit a nagy szimfonikus együttesek vagy előadók sajnos csak időnként engednek meg maguknak − olyan kortárs zeneszerzők felkutatása, akik nincsenek a zenei élet főáramában úgy, mint például Steve Reich. A Kronos egyik 2011-es albumának köszönhető például, hogy a letisztult minimalizmus, az „új egyszerűség” képviselője, Vlagyimir Martynov zenéje újra előtérbe kerülhetett − akár idehaza is. (Kétséges, hogy sokan emlékeznek Vasziljevnek tíz éve, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott Mozart és Salieri-rendezésére, amihez Martynov szolgáltatta a muzsikát, de nem sok magyar lehetett ott a Londoni Filharmonikusokkal tartott Vita Nuova operájának világpremierjén sem.)
A quartet múlt évben még egy albumot megjelentetett: az Uniko két finn művész, Kimmo Pohjonen harmonikás, énekes, valamint az elektronikus effektekért felelős Samuli Kosminen közreműködésével készült. E zenét a klasszikus és a könnyűzene kedvelői egyaránt, egyként élvezhetik vagy elutasíthatják: ennek lehettünk szem- és fültanúi október 25-én a Művészetek Palotájában. A Kronos október 30-án Pécsre azonban egy teljesen más programmal készült.
Szimfonikus együttesek, ha egy-egy kortárs komolyzenét – vagy akár XX. századi mester művét – „csempésznek” a műsorukba, azt gyakorta hívják „nehéz programnak”: nagy odafigyelést, koncentrációt, a szokatlannal szembeni toleranciát követel meg hallgatóságától. A Kodály Központba a Kronos Quartet úgymond „ultranehéz programmal” érkezett, ami nagy koncerttermekben külön merészségnek számít – de meggyőzte a közönséget.
Az amerikai Bryce Dressner olykor jiddis motívumokat idéző, Hazafelé című drámai művét korántsem a világzenei címkével ellátott művek közé lehet sorolni – mint a szír Omar Souleyman művét, A megóvlak a rád vadászó vadászoktólt vagy a tradicionális skandináv népdalt feldolgozó Ezernyi gondolatot −, inkább a filmszerű hangulatokat idéző kortárs muzsikák közé sorolható. Ehhez képest a kanadai Nicole Lizée sci-fis elektronikus zenéje vagy a koncerten jelen lévő Márta István nyolcvanas években íródott Sóhaja – csángó sirató énekek felvételeit felhasználó, klasszikus avantgárd vonósnégyes – olyan tömény, hogy – Fábry Sándor humorista bonmot-ját parafrezálva – az est Mozartjaként hatott Wagner Trisztán és Izolda-nyitányának átirata.
A szünet után Valentin Silvestrov 3. vonósnégyese tételenként váltogatta az atonális zenét és a tonális melódiákat – hiába tettük volna össze két különböző tétel dallamát, kettős ellenpontozás sosem jött volna úgy létre, mint Beethoven IX. szimfóniájában −, ám Steve Reich a World Trade Center 2011-es katasztrófája emlékére íródott háromtételes műve után a ráadásban a Kronos Quartet megkegyelmezett azoknak is, akik filmzenére vártak.
Az est egyik érdekessége volt, hogy a művek többsége a Kronos Quartet felkérésére íródott – Márta István vonósnégyese is –, a zenekar eddig mintegy kétszáz zeneszerzővel nyolcszáz művet íratott. Tanulsága pedig: vannak olyan művészek, akik nemcsak jól előadják, hanem el is adják a hallgatóságnak a kortárs komolyzenei műveket. Nem mindennapos élmény, nem is minden napra.
