Marie Antoinette
Sofia Coppola amilyen „szabálytalan” szépségnek tűnt a Keresztapa harmadik részében, annyira beskatulyázhatatlan filmrendező vált belőle. Ez is egyfajta megoldás lehet arra, hogy valaki kilépjen az apai árnyákból, és egyvalami biztos: a híres rendező lánya önmaga jogán lett autonóm alkotóegyéniség, aki ha filmjeivel nem is arat feltétlenül közönségsikert, de egy-egy alkotásának, különösen érvényes ez az Elveszett jelentésre. Ehhez a filmjéhez képest talán kevésbé közkedvelt a Marie Antoinette, és ezen valójában nem is lehet nagyon csodálkozni. A film XVI. Lajos közismert feleségére koncentrál, de ez esetben mindent kap a néző, csak színes történelmi tablót nem: Sofia Coppola nem korrajzot akar festeni, hanem a környezetével kiegyezni képtelen zabolátlan fiatal nő szenvedéstörténetére koncentrál. A hatás érdekében az elidegenítő effektekkel sem spórol: a Versailles-i palota ragyogó termeit rockzene hangja veri fel, és a bájosan cicomás hölgyek gond nélkül parádéznak edzőcipőben. Aki a klasszikus kosztümös filmek ismérveit kéri számon rajta, könnyen csalódhat a Marie Antoinette-ben, de a kísérletezőbb kedvű nézők számára akár csemegének is bizonyulhat.
Az ártatlanság kora
Nem olyan régen méltattuk Scorsese mester munkásságát, és ennek kapcsán megemlékeztünk a történelem iránti ügybuzgalmáról is. Az ártatlanság kora címével ellentétben a képmutatás koráról, a merev társadalmi konvenciók leplezte érzelmi játszmák világába visz. A helyszín persze most is New York, és a város filmes helytörténészének is tekinthető rendező előszeretettel mélyed el a Nagy Alma eredetmítoszában, ez esetben a helyi „arisztokrácia” tizenkilencedik századi miliőjében. Kevés akció, finom rezdülések, korhű hangulat: Scorsese ezúttal visszafogott, icipicit dagályosabb is annál, amit rajongói megszokhattak, ám ezzel együtt is filmélmény ez a javából. Newland Archer szerelmi kálváriája – a férfi beleszeret mennyasszonya kétes hírű rokonába, a korban meglepően függetlennek és merésznek számító Ellen Olesnkába – jó alkalmat kínál arra, hogy átadjuk magunkat egy letűnt világ kedélyesen lassú ritmusának, miközben az érzelmi küzdelmek drámáját is nyomon követhetjük.
Hosszú jegyesség
Audrey Tautou Jean-Pierre Jeunet filmjében: ehhez komoly alkotói bátorság kell. Szerencsére a Hosszú jegyesség nem lett Amelie 2., bár azt sem lehetne állítani, hogy a francia direktor azért nem idézte volna meg önmaga legjobb formáját, vagyis az emlegetett világsikerét biztosító trükkök némelyikét. De azért itt egy jóval komorabb történetről van szó, és ezen a derengős-borús világon ritkábban süt át az a groteszken bájos humor, amiért Jeunet munkásságát – joggal – szokás szeretni. Az első világháború poklában öt reményvesztett katona elhagyja őrhelyét a Somme-i lövészárokban, ezért büntetésből a biztos halálba, a két frontvonal közötti senkiföldjére küldik őket. Köztük van az ártatlan képű, búzavirágkék-szemű Manech, akit hiába vár otthon menyasszonya, a gyerekbénulás miatt sánta, ám rendkívül eltökélt Mathilde. A lány nem hagyja annyiban a dolgot, és bízva abban, hogy a szeretett fiú nem halhatott meg, hosszadalmas és fordulatos nyomozásba kezd. Ennek során számtalan képtelen helyezet és emlékezetes alak bukkan elő, és bár a film nem végződik kimondottan happy enddel, sajátos szépségével és hangulatával kellemes perceket szerez nézőjének.
Kedvenc filmtörténeti csokrainkért katt ide hamar!
