– Hogyan viszonyul a valóságshow-khoz?
– Gyakorlatilag sehogy. Az igazság az, hogy a valóságshow-k az elmaradottabb vidékek és szegényebb fiatalok tömegei számára adnak reményt és esélyt, mert elhihetik, hogy számukra is elérhető a népszerűség és gazdagság. De ez a pillanatnyi hírnév kimerül a filmben is látható hedonista, szórakoztató szerepben, a Big Brother pedig múló illúzió. Az álom leomlását akarta ábrázolni a rendező, amikor a film megmutatta a valóságshow kamerákon túli világát, ami nem olyan, mint amit az emberek elképzelnek. Ehhez az élményhez kellett, hogy az eredeti Big Brother házban forgathassunk, de a kereskedelmi tévécsatorna is érezte, hogy ingoványos talajra tévedtünk, ezért a rendezővel aláírattak egy szerződést, hogy nem esik negatív kijelentés a show-ra nézve. Így a rendező, Matteo Garrone csupán kiindulási pontként, impulzusként tekintett a valóságshow-ra, ami egyébként a filmben valóban megváltoztatja egy család életét, csak éppen teljesen más módon, mint amire számítottak.
– Nálunk a Big Brother már rég túljutott a csúcsán. Olaszországban még mindig akkora hatással van a társadalom egészére, hogy most készült róla film?
– Igen, sajnos nálunk ez még mindig így van. Bár az elmúlt években csökkent a népszerűsége, továbbra is nagy dolog bekerülni és megnyerni.
– Azt mondta, hogy a Realityben a valóságshow megváltoztatja egy család életét, csak éppen teljesen más módon, mint amire számítottak. Nekem az volt az érzésem, hogy – miközben mindent elveszít – az élet valós értékeit kezdi el meglátni és megérteni a főhős.
– Bizonyos értelemben a show-műsor végzetszerű a család számára, hiszen a férfi minden értéküket elajándékozza, elvesztik szinte mindenüket. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy elkezdi felfedezni a materiális világon túli értékeket is, de számomra például az utolsó jelenet azt az üzenetet hordozza, hogy az álom folytatódik, nincs tehát valós szembesülés az illúzióval, s nem is számol le vele a főhős.
– A főszereplőt alakító Aniello Arena a valósban börtönbüntetését tölti. Milyen volt vele így együtt dolgozni?
– Aniello 18 éves kora óta börtönben van, bent Armando Punzo színházrendezővel dolgozott már együtt, akinek a keze alatt jó színésszé vált. Számomra is meglepő volt, hogy szinte első pillanattól kezdve tökéletes volt. Számomra mindig is színész volt és marad, nem pedig bűnöző. Pedig ez a tény minden pillanatban körülvett minket, hiszen Aniello minden forgatási nap végén visszament a börtönbe, s bent kellett aludnia, majd reggel újra visszatért a forgatási helyszínre. A rendező Matteo Garrone hitt Anielloban. Garrone édesapja színházi kritikus, ő hívta fel a figyelmet rá, akivel már az előző filmjében, a Gomorrában is szeretett volna együtt dolgozni, de azt a bíróság elutasította – feltehetőleg, mert bűnözőt alakított volna. A cannes-i világpremierre pedig így sem engedélyezték eltávozását. Aniello ezzel együtt reménykedik abban, hogy további filmekben is szerepelhet.
– A Realityben ön az egyetlen szereplő, aki szkeptikus a Big Brotherrel szemben ...
– Ha lehet ilyet mondani, én vagyok a jólélek a filmben, aki Istenben hisz, nem pedig a Big Brotherbe való bejutásban.
– Mintha valami új impulzus érné az olasz filmet, nagyobb szünet után, most egymást érik az itáliai sikerek. Berlinben a Taviani testvérek nyertek Arany Medvét, Cannes-ban Garronét, Moszkvában Ferzan Özpeteket díjazták.
– Valamilyen folyamat véleményem szerint is elkezdődött. Nagyszerű rendezőink vannak, de ez önmagában nem elég, szükség van azokra a producerekre, akik kellő bátorsággal nyúlnak az olasz társadalmat érintő, kényesebb témákhoz. Úgy vélem, csak a bátorság menthet meg minket, s emiatt érezhető egyfajta – lassú – változás. Mert azért az említett filmek és alkotók mellett továbbra is számos gyenge színvonalú mozi is készül Olaszországban a könnyed szórakoztatás jegyében.
Illúziók kora
Matteo Garrone A keresztapa és a Nagymenők óta a legjobb filmet készítette a szervezett bűnözésről 2008-ban: Gomorra című mozija méltán kapott Arany Glóbusz jelölést a külföldi filmek között, és a cannes-i zsűri nagydíját sem érdemtelenül nyerte el az olasz rendező. Ezek után figyelemreméltó, hogy Garrone most a valóságshow-k világáról húzza le a keresztvizet. A Reality főhőse egy átlagos család átlagos feje, akinek monoton hétköznapjait a Big Brotherben való szereplés váratlan lehetősége fordítja fel fenekestül. A férfi mind jobban elhiszi, hogy szerepelni fog a show-ban, s ezzel az álommal egyszeriben a gazdagság kerül elérhető közelségbe. A bűvös örömteli telefonhívás azonban egyre csak késik, főhősünk pedig egyre inkább egy alternatív valóságot kreál. Mindeközben még azt a keveset is elveszti, amit addig birtokolt, s rájön, hogy a család szeretete is kockán forog. A Reality a Gomorra után ismét egy fontos társadalmi jelenségre hívja fel a figyelmet. A párhuzam a két film között meglepően erőteljes: a valóságshow-k az alvilági életmódhoz hasonlóan elkeseredett tömegek számára jelentik a boldogulás lehetőségét, ráadásul – látszólag – sok minden mással szemben kézzelfoghatóbb alternatívát jelent nekik a múló népszerűség. Garronét azonban a csillogás mögötti realitás érdekli. Úgy képes társadalomkritikát megfogalmazni, hogy közben nyíltan nem pocskondiázza ezt az állatkerti bemutatóra emlékeztető tévés műfajt. A Reality végül – észrevétlenül ugyan, de – elveszi az ember kedvét nemcsak az ilyen típusú műsorokban való szerepléstől, de még a tévénézéstől is.
Garrone szereplőket is szerencsésen választott. Aniello Arena, az egyik „főhős” jelenleg köztörvényes bűnözőként tölti életfogytig tartó börtönbüntetését, és a szerencsének – no meg a rendező színházkritikus édesapja éleslátásának – köszönhetően került Garrone látóterébe, ő pedig jó érzékkel osztotta rá a főszerepet. Arena alakításában saját tragikuma mellett megjelenik egy álom (a szabadság) üldözése, és az átlagemberek a meggazdagodásról való hiábavaló ábrándozása. A Reality nem sok újat mond a valóságshow-k világáról, sőt tulajdonképpen nem is arról beszél. Mégis a számtalan tanulmány és tudományos előadás után most a szélesebb közönség számára is érthetővé-érthetőbbé válik az a hamis illúzió, amit a kereskedelmi tévék nézők millióinak torkán igyekeznek lenyomni.
(Reality, színes, feliratos, olasz film, 2012, 115 perc. Rendezte: Matteo Garrone. Forgalmazó: Szuez Film.)
