A tökfej nyomában
Miután szemmel láthatóan meggyőző ütemben növekszik nálunk is azok száma, akik becsukott szemmel is képesek tökmaszkot faragni, vagy ha más nem, örömmel mennek el egy erre szakosodott kézműves foglalkozásra, ki lehet jelenteni, hogy az angolszász gyökerű halloween ünnep népszerűvé vált Magyarországon is. Az elnevezés egyébként az angol all hallow eve kifejezés rövidülése, ami magyarul mindenszentek előestéjét jelenti, és mint olyan, sok esetben, ez is pogány, azaz kelta eredettel bír; a nyári időszak végét, az új évet jelző esemény volt.
Hasonlóan más népek hiedelemvilágához, a kelták is úgy gondolták, hogy az év adott napján a halottak visszatérnek, és mivel ezek bűnös lelkek, nem árt ellenük védekezni, ezért a házakban ilyenkor kioltották a tüzet, és hátborzongató ruhákban parádéztak, elijesztve a holtakat. A halloween 1840 körül került Amerikába, amikor az írországi burgonyaínség következtében ezrek vándoroltak ki az óceánon túlra és vitték magukkal szokásaikat. A legenda szerint létezett egy Jack O'Lantern nevű ír falusi kovácsmester, aki annyira zsugori volt, hogy halála után a pokolba sem nyert bebocsátást. Ehelyett arra ítéltetett, hogy örökké bolyongjon, kezében lámpással keresve nyugvóhelyét. Az eredeti lámpás kivájt cukorrépa volt, benne egy izzó széndarabbal, az ünnep tengerentúli meghonosításával a répa helyét a tök foglalta el.
A halloween hagyományos színe a fekete és a narancssárga, napjainkban ezek a bíbor, a zöld és a vörös színekkel egészültek ki. A halloween ma főként a gyerekek fantáziáját ragadja meg, akik különféle jelmezeket öltenek, lámpásokat készítenek a kivájt tökökből (jack-o-lantern), és házról házra vándorolva „rémisztő" fenyegetésekkel édességeket és gyümölcsöt „zsarolnak” ki az ott lakóktól (trick or treat, azaz csíny vagy finomság).
Nevetve búcsúzni
„Itt nyugszom én idelenn, Braic Ileana a nevem, / Volt öt legénygyermekem, Isten tartsa valahányat, / Neked Griga megbocsátok, / Bár a késed belém vágtad, / Mikor leszúrtál részegen, / De eltemettél tisztesen, / Itt a nagy templom tövén, /Te is megtérsz majd mellém.”
Máramaros megyében, Szaploncán mosolyogva búcsúznak a halottaktól. Arrafelé úgy tartják, a nevetéssel könnyebben múlik a bánat, enyhül a gyász. A falu UNESCO védelem alatt álló vidám temetőjében – eredeti nevén Cimitirul Vesel – 1935 óta a helyi fafaragó mester, Stan Ion Patras kezdeményezésére új arculatot kaptak a sírkeresztek.
Mára már nyolcszáz mívesen faragott keresztfákon tréfás versek idézik fel az elhunytak életét, legyen szó akár még gyilkosról vagy áldozatról. Az egyiken egy parasztember búcsúzik, akinek az ivás lett a végzete, valamelyiken egy román pásztor panaszolja el, hogyan ölte meg őt egy magyar, majd vágta le fejét. Akad, ahol egy autóbalesete áldozata pihen, máshol pedig egy munkás, akibe a villám csapott bele a réten. Egyetlen pillanatba sűrítve ábrázolják az elhunyt életét, nem szépítik a jellemét. A temető nemcsak egyfajta szabadtéri múzeumként funkcionál, de helytörténeti lexikonként is tekinthetünk rá: keresztfáiról leolvasható a falu egész története, rétegződése, foglalkoztatottsága. Kaszálók, kovácsolók, disznót ölők, traktorvezetők élete nyitott könyvként sejlik fel.
Cukorkoponyákat falatozni a sír szélén
Mexikóban, de ha úgy vesszük egész Latin-Amerikában november első két napján a día de los difuntos, azaz a cukorkoponyák éjszakáján vigadnak az emberek. Karneváli hangulat jellemzi az azték, maja és katolikus gyökerekből kinőtt ünnepet. Ilyenkor a halott gyerekeknek játékokat, a felnőtteknek tequilát visznek a sírokhoz, ők maguk itt költik el az elhunyt kedvenc ételeiből álló vacsorájukat, majd cukor és csokoládé koponyákat nassolnak, táncolnak, mulatnak a halottaikra emlékezve.
A menüsorból persze nem hiányozhat a pan de muerto, vagyis a halottak kenyere, amelyet még a megelőző napokon készítenek szorgosan. A cipó formájú édes kenyeret csont formájú tésztarelifek díszítik, tetején egy könnycsepp alakú csúcsdísszel. E mellé kortyolgatják el a champurradost, egy bizarrnak tűnő italt, amelyet csokoládéból, vízből és kukoricaalapú kelt tésztából készítenek el fahéjjal és ánizzsal ízesítve. A mexikóiak amúgy szívesen használják dekorelemként a halálfejeket és a csontvázakat, de ilyenkor az utcára kitelepült árusok nemcsak bábukat, hanem ilyen formájú édességeket, italokat is kínálnak az ünneplőknek.
Tapsorkán a sír szélén
Kínában a naptáruk szerinti hetedik hónap tizenegyedik napján emlékeznek meg a halottakról. A szellemünnep, ahogy ők nevezik ezt az összejövetelt, szintén a vidámságról szól, móka-kacagás nemcsak az élet, de a halál is errefelé. Ahogy spanyol ajkú társaik ők is étellel, itallal megpakolva vonulnak ki a sírokhoz, aztán pénzt égetnek, hogy ha az elhunytak már a tartalékaikat is felélték a túlvilágon, legyen mihez nyúlniuk a következő egy évben. Kína egyes részein a temetéseken még táncra is perdülnek és tapsolnak az itt maradtak, nem akarják elszomorítani az elhunytat.
Meleg fogadtatás
A szláv és balti népek hiedelemvilágában is fontos szerepet tölt be a halott ősök tisztelete. Az egységesen Dziady (ősök, elődök) névvel összefoglalt szokások is a pogányság idejére vezethetők vissza, és szintúgy a visszatérő lelkek jóindulatának megnyerése volt a céljuk. Többek között élelmiszerrel, tojással, mézzel és kásával szokás kínálni a visszatérő holt lelkeket. Hogy megkönnyítsék a vándorló szellemek hazatérését szokás volt a házhoz vezető út kivilágítása: a tűzgyújtás szokása él tovább a temetői mécsesgyújtásban. A tűz egyben arra is szolgált, hogy távol tartsa azokat a szellemeket, akik hirtelen halál vagy öngyilkosság révén kerültek a másvilágra. Lengyelország egyik régiójában mai napig szokás, hogy ott, ahol az ős erőszakos halált halt, a leszármazottak mindegyike gallyakat dob halomba, és az így keletkezett rakást egy év múlva meggyújtják. Halottak napja körül támogatni kell a kéregetőket is, az alamizsnaadás elmulasztása szintén szankciót von maga után: a halottak nem fognak emlékezni arra, kik is voltak. A Dziady gyakorlatában fontos szerep jut a halottakat jelképező, fából faragott maszkoknak is.
