A temetők az élőkért vannak, ezt tudjuk, és a logikai sort folytatva a Kegyeleti Múzeum mi másra lenne jó, minthogy elmélyülést kínáljon a közös múlt iránti tiszteletadásra. A Nemzeti Sírkert létrejötte viszonylag új fejlemény, hiszen 1991 óta látogatható, és a Nemzeti Sírkert alapgondolata sem tekinthet vissza sokkal hosszabb múltra – 160 évről van szó. Mindenekelőtt Mária Terézia 1775-ös, a temetkezésekre vonatkozó rendelete tekinthető a kiindulópontnak, amely a hazai temetkezési viszonyokat kívánta rendezni. Később, ahogy oly sokszor a nemzetet érintő kérdésekben, úgy ez ügyben is hallatta hangját Széchenyi, aki szorgalmazta a nemzeti temető létrehozását. Érdekes adalék, hogy Nagy-Budapest 1950-es létrehozása során elfeledkeztek a temetőépítések kérdéséről, ezért a főváros a mai napig helyhiánnyal küzd ezen a téren.
Hogy egy-egy temetés mennyire emblematikus szerepet játszik a közösség életében, azt a Kegyeleti Múzeumban látható fényképfelvételek is mutatják. Dőreség lenne versenyeztetni egymással a nemzet nagyjainak gyászszertartásait, ám az mégiscsak egyértelműnek látszik, hogy Kossuth Lajos halála és végtisztessége az egész nemzetet át- és megmozgató szakrális esemény volt. Kossuth más szempontból is uralja a helyet: a Múzeumban kiállított régebbi vendégkönyvekben is rendre felbukkan a neve. „Hálás szívvel Kossuthnak” – írta például egy megilletődött látogató 1978-ban.
Látható tehát, hogy a Kegyeleti Múzeum – ahogy maga a neki helyet adó Nemzeti Sírkert – területén bőven elfér a pátosz, a megindultság pedig nem véletlenül talál helyet magának az elmúlás kellékei között. Persze ne gondoljunk arra, hogy a múzeum célja elsősorban az érzelmek vég nélküli korbácsolása lenne. A négy terembe rendezett tárlat alapvetően a Magyarországon elterjedt temetési, temetkezési szokásokat, valamint a gyász legfontosabb tárgyait és eszközeit mutatja be, történeti áttekintésben a néprajzi vonatkozásokkal együtt.
Az első terem a népi gyászruhák seregszemléjét kínálja és nem csak az szembetűnő, hogy milyen mértéktartó ízléssel készültek az utolsó viseletek, hanem az is, hogy korántsem a fekete szín uralja a szobát. Sőt érdekes tapasztalat látni, hogy a fekete összeállításnál sokkal félelmetesebb, földöntúlibb hatást keltenek a teljesen fehér gyászviseletek.
A második terem a gyászszertartások közismert tartozékaiból, valamint a magyar történelem jelentős gyászszertartásainak fényképfelvételiből és dokumentációjából válogat Gömbös temetési menetétől kezdve a hazatért háborús áldozatok ravatalán át Ferenc József végső útjáig. Az említett közismert tartozékok közé tartoznak többek között a gyászhintók: láthatunk gazdagabban díszítettet éppúgy, mint szerényebb faalkalmatosságot. A vitrinekben további kiegészítők láthatók, mint amilyenek a lovak fejdísze vagy a világítóeszközök.
A harmadik teremben egy teljes ravatal fogadja a látogatót, a falon gyászmise-ruhák, a vitrinekben régi bibliák, gyászkoszorú. Érdekes adalékként híres magyarok halotti maszkjait is megtekinthetjük: Somlay Artúr például kissé huncut félmosollyal néz vissza a másvilágból, míg Blaha Lujza arcán egészen komoly elragadtatás látható. A kiállítás egészére nem jellemző a túlzásba vitt ötlethajszolás – ez talán nem is szükséges –, de mindenképp látványos megoldásnak mondható az, hogy az alsó emelet felett egy leeresztésre váró koporsó lebeg: hiszen ez a terem is jórészt a koporsókra koncentrál. Itt viszont némi bizonytalanság fogadja az érdeklődőt: egyrészt ez esetben valóban hiányzik a más kiállításokon túlzásba vitt szövegmagyarázat – melyik koporsó mikori és honnan származik –, másfelől nehéz magyarázatot találni arra, hogy mit keresnek a terem végében a mexikói halottkultusz kellékei.
Ezzel együtt a Kegyeleti Múzeum teljesíti feladatát, ha ez alatt a nemzeti gyász fontosságának és magának az utolsó út széles körben ismert kísérőelemeinek bemutatását értjük, viszont kevésbé teljesít jól, ha a halál és a gyász témakörét nagyobb történeti áttekintésben szeretnénk áttekinteni.
