Bukta Imre és a mutáns kukoricacsövek támadása

Térfigyelő néni, nosztalgiázó böllérkés és levágott disznófej a kocsmaasztalon: Bukta Imre Másik Magyarországa köztünk él, úgy hívják: magyar falu.

Kezdhetnénk egy látszólag együgyű kérdéssel: Bukta Imre festményeinek többsége vajon tájkép-e vagy életkép? Ez azonban nem jó kérdés: Bukta képeinek egyik csodája éppen az, hogy nála igazából nincs külön táj és ember. A boltba baktató, „dizájncenteres” prosztósággal öltözött falusi, a kocsmapultot támasztó helyiek, de még a plázamakettel pózoló vidéki polgármester is szerves és elválaszthatatlan része annak a tájnak, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk magyar vidéknek vagy magyar falunak. Bár hívhatnánk akár az örök perifériának vagy leszakadó régiónak is, ha felbuzogna szociológus vagy társadalompolitikus énünk.

Szemmel tartva

Fotó: Tóth Tibor

De akár Mezőszemerének is nevezhetnénk, ami már csak azért is egyszerűsítené a helyzetet, mert a dolog úgy áll: ez a település a modellje és múzsája az egyik legérdekesebb magyar kortárs képzőművésznek, akinek hosszú évtizedeket kellett várnia, amíg Budapesten végre méltó kiállítása lehetett.

Bukta az önképzéstől jutott a Műcsarnokig

Főváros és periféria: az előbb említett tény is jelzésértékű. Ugyanakkor szerencsére Bukta a főváros nélkül is remekül elboldogult és megmutatta: a tehetséges és nyughatatlan alkotó az ország egyik pici szegletéből is képes annyit lecsípni, hogy komoly életmű és egy izgalmas magánmitológia jöjjön létre. Bukta autodidaktaként indult, és az ő esetében tényleg nagyon tudatos önképzésről van szó. Elkerülve szülőfalujából szoros kapcsolatot ápolt többek között a legendás Vajda Lajos Stúdió művészeivel. Később diplomázott Pécsett, majd habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Főiskolán tanít a Vizuális Művészeti Tanszéken, és alapítója a Mezőszemerei Civil Egyesületnek.

A Műcsarnokban látható, Gulyás Gábor kurátori közreműködésével létrejött tárlat új installációkat és táblaképeket vonultat fel, ugyanakkor ezek szervesen kötődnek az életmű korábbi, meghatározó darabjaihoz. Bukta fő témái ezúttal is a vidéki lét sajátos tapasztalatait és problémagócait mutatják fel: a hagyomány és hagyományvesztés kérdését, az egyre idegenebbé váló természeti, és az egyre természetesebbé, ugyanakkor elhasználtabbá váló épített környezet viszonyát, és persze a periférián létező (tengődő) egzisztenciák egyszerre ironikus és tragikus küzdelmeit.

Agrárkultusz

Fotó: Tóth Tibor

Hogy mi a hétköznapi és mi a különös, az Bukta táblaképein gyakran kerül ironikus viszonyba, valamint ellentétbe egymással. A falusi életképek közhelyes látványát szelíden, mégis kíméletlenül töri darabokra képzőművészeti utalásokkal, absztrakt mintázatokkal, miközben ugyanilyen könnyedséggel avat különlegessé – mondhatni, szakralizál – olyan végtelenül közhelyes és látszólag semmitmondó tereket, mint amilyen egy bevásárlóközpont (lásd a Tescóban című képet). Bukta faluja sokszor csak díszlet, ami ugyanazt a fogyasztói világot keretezi, ami a városi lét megszokott velejárója – a léptékből fakadó különbségek és a tájidegenség persze nagyon is fontos szerepet kap, például a falu főterét elárasztó cipősdobozok látványában.

Másik Magyarország – mindenütt

Mint arra már utaltam, Bukta emberalakjai nem szakadnak ki ebből a tájból, állandó díszletelemek maguk is. Életük szakadatlan rítusok sorozata, mindenféle emelkedettség nélkül – boltba járás, kocsmapulttámasztás, tengés-lengés. Ezért sem lehet csodálkozni, hogy a kocsma mint helyszín többször is előkerül – a hely, ahol minden megtörténhet, ahol a falusi legendárium leginkább sűrűsödik, ezért sem lehet beteges túlzásnak tekinteni Bukta Kocsmai zsánerkép című művét, ahol az iddogáló helyiek mellett békésen pihen egy levágott disznó véres feje a műanyagasztalon. Meg persze a televízió, ami installáció formájában is kiemelt szerepet kap, például a Bukta egyik idős hölgyrokonának emléket állító videofilmek magyarázataként.

A kiállítás első termébe lépve egy falusi ház méretes makettje fogadja a látogatót, amelynek ablakain a függönyök egyszerre rejtik el a gyanakvó helybelieket a nem kívánt tekintetek elől, és szolgálnak fedezékként a térfigyeléshez, a közterület kíváncsi pásztázásához.

Az élettelen és az élő sajátos viszonya ugyancsak motívumként van jelen a kiállításon. A természeti táj nem idilli ellenpont Buktánál, sokkal inkább a hiány és a mesterséges környezet által leigázott adottság. Az egyik teremben kivágott fák rönkjein vetített képek pulzálnak szinte segélykérően. A természet már rég nem kifogyhatatlan erőforrás, mutatóba maradt csak belőle valami. Ezt a hiányviszonyt, a birtokba vehető természeti jelenségek csökött voltát jelzi például az a gépezet, amely az őszi avart fújja folyamatosan egy műanyagkalickában.

Mégis megjelenik valamiféle sajátos természetvallás illúziója is a tárlaton, például azon a hatalmas falon, amire Bukta kukoricafigurákat helyezett, „nyakukban” kicsi zacskókkal, benne a terményekkel.

Hosszasan lehetne még sorolni a hatalmas méretű és mélységű kiállításon helyet kapott műveket, amire viszont mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet, az a számtalan regiszterben megszólaló – a finomtól a nevettető abszurdig terjedő – irónia. A „génmanipulált” óriás kukoricák, a disznóvágás után nosztalgiázó böllérkés és még számtalan más geg színesíti a kiállítási anyagot – még egy álbulvár-újságot is magával vihet a látogató. Bukta Másik Magyarországa mindenütt ott van.

(Bukta Imre Másik Magyarország című kiállítása a Műcsarnokban megtekinthető február 10-ig.)