Sokan a dilettantizmus előtörését, múló divatjelenséget látnak az egyre többet emlegetett slam poetry magyarországi térnyerésében. Ez mindenkinek szíve joga, ám ahhoz is adott a lehetőség, hogy a műfaj ellendrukkerei elmenjenek az egyre szaporodó slam-estek valamelyikére, hogy ott dobogással, hangos nemtetszés-nyilvánítással adjanak hangot ellenérzéseiknek. Lehet fanyalogni, a magas művészet állagát óvni, de a slam poetry egyre bővülő közössége látszólag nem akar többet, mint hogy létezzen és működjön az a szabályaival együtt is kötetlen fórum, ahol a szó súlyát közvetlenül mérheti meg bárki, aki hallgatóságnak szegődik, és ahol a kánongyárak csendesen szöszölő elmés munkásai helyett maga a közönség dönthet: kedvére van-e a hallott szöveg vagy sem.
És tényleg úgy tűnik: a slam egy nagyon demokratikus, mégis szabályok közé terelt módja annak, hogy bárki, ha van mersze színpadra állni, szavakba és rímekbe, vagy csak mondatokba foglalja a közérzetét, lelki háztartása vagy hazája ügyes-bajos dolgait, és adjon mindehhez ízlés szerint gesztust, hangszínt és mimikát. Vagyis csinálhat bármit, egy a lényeg: hasson a közönségre, kommunikáljon vele. A közönségnek pedig demokratikus joga, mi több, kötelessége, hogy kedvét szegje a dilettánsnak, belé fojtsa a szót a szalonképtelenekbe, fanyalgásával büntesse azt, aki azt hiszi, ő lesz az új Geszti, aki a rímeket ritmikus gimnasztikára kényszerítve haknizza be magát a nézők szívébe.
Vissza a költészet jövőjébe
Mindenesetre már az irodalmár körökben sem zsenánt, ha valaki komolyabb figyelmet szentel a témának. Ezt támasztotta alá a Szépirodalmi Figyelő (SZIF) által szervezett szerda esti beszélgetés is, amelyen Vass Norbert moderált, míg résztvevői Simon Márton, Závada Péter, Pion István és Szkárosi Endre voltak. A beszélgetés apropóját a SZIF nemrég megjelent tematikus száma adta, amelyben a műfaj nemzetközi történetét és a hazai fejleményeket áttekintő alapos és hasznos tanulmány mellett a magyar szcéna meghatározó szereplői is szóhoz jutottak. Az ő reflexióikból pedig igencsak sokszínű kép rajzolódik ki.
A beszélgetés elején, a személyes visszaemlékezések után – ki hogyan csöppent bele a slamközösségbe – Szkárosi a maga részéről a költészet egyfajta továbbélési lehetőségeként határozta meg a slam jelenségét, ami visszahelyezi eredeti, hangzó közegébe a szövegek előadását és befogadását, hiszen a dalok is évszázadokon keresztül ilyen közösségi eseményeken találkoztak közönségükkel. Mivel a beszélgetés résztvevői a költészet hagyományos – vagyis folyóiratbeli publikációk és verseskötetek útján terjedő – formáját is művelik, a moderátor nem véletlenül kérdezett rá arra, mennyire más alkotói hozzáállást igényel, ha az ember „hagyományos” verset ír vagy a később előadandó slam szövegét fogalmazza.
Simon Márton, Závada Péter, Pion István, Szkárosi Endre, Vass Norbert
Fotó: Béres Attila
E tekintetben megoszlottak a vélemények. Simon Márton hangsúlyozta, hogy a slam esetében sokkal erősebben érvényesül a kommunikatív jelleg, vagyis az alkotó számot kell, hogy vessen azzal: közvetlenül fogja megszólítani a közönségét. Závada Péter szerint ennek a műfajnak cselekvésszaga van, vagyis a cél az, hogy a hallgatóság emlékezzen a hallott sorokra, az előadás beindítson valamiféle gondolkodási folyamatot. Szkárosi ehhez hozzátette: a slamverseknek azonnal felfoghatónak kell lenniük. Pion István („civilben” lapunk munkatársa) nem különbözteti meg a két alkotófolyamatot. Azt szeretné elérni, hogy a két megnyilvánulási forma egymásra hasson, tegye lazábbá vagy éppen komolyabbá az egyik a másikat.
Az este folyamán szóba került még, hogy idegen nyelvi közegben hathat-e a magyar slam. Az eltérő tapasztalatok ellenére abban megegyeztek a résztvevők: az adott közönség érettsége e téren is nagyon sokat számít. Arra, hogy a nyelvi korlátokat félrelökve is hathat a mondanivaló, már van meggyőző bizonyíték: Süveg Márk (Saiid) a tavalyi antwerpeni Slam EB-n az 5. helyen végtett.
Mindenki figyeli, hogy mit mond a másik
A közönséget nevelni kell – jutottak egyezségre a résztvevők, és az este ebből a szempontból is tanulságos volt: a komoly beszélgetést fegyelmezetten végigülő publikum láthatóan jól nevelt már, ezért aztán később hangos tetszésnyilvánítással fogadta az est második felében fellépő slammereket, akik meggyőzően demonstrálták, hogy a magánvalóságtól a politikai indulatok szavakká szelídítéséig mindent elbír a színpad.
Igazi „slamsvédasztalt” kaphatott a közönség: a legkülönfélébb fellépői attitűdök, különféle hangulatok, mondanivalók jattoltak egymással a fellépések során. Volt kedvesen ön- és közironikus vers a felnőtté válásról (Kemény Zsófi) és a világvége utáni teendőket listázó, egy huszonéves lánytól elvárt ötleteket, és ezeket az ötleteket egyúttal szellemesen karikírozó és megcsavaró előadás (Kupa Julcsi). Volt korrajzot kínáló odamondogatás arról, hogy mi lesz, ha a fellépő gazdag lesz (Bock Balázs), és akadt, aki rendkívül frappáns összefoglalót kínált az álmáról, amiben minden normális, és a dolgok – kezdve a szürke ötven árnyalatától a nagypolitikáig – a helyükre kerültek (Basch Péter).
Közönségkapcsolat
Fotó: Béres Attila
A szólás szabadsága, a politika és annak kritikája is erősen jellemezte az estet. Kiemelkedően jó előadás volt Csider István Zoltáné, aki a Beatrice 8 óra munka című örökbecsűjének sorait és egy Füst Milán-levél részleteit felhasználva, ezeket egybemixelve szembesítette a közönséget a mindannyiunkat kísértő álszentséggel és szociális közönnyel.
Pion István már-már slágerré izmosodott művét, az Atlasz bírja című slamet adta elő, amit egyelőre még nem kérnek ballagáson és aranylakodalmakon, de ebben a körben a közismertsége már vitathatatlan. Szót kell még ejteni Simon Márton teljesítményéről, aki a közönséget szellemi sprintre invitálta. Nagyon megérte figyelemmel követni a gyorsan pattogó gondolatokat: a magyar költői lét felett halálos komolysággal ironizáló, papír nélkül előadott szöveg egyszerre volt mély és szórakoztató. Amilyen a jó slam kell, hogy legyen.
