Sokan gondolják úgy, hogy a posztmodern jelenségét számító elméletügynökök találták ki egy félhomályos pincében valahol Amerikában, hogy aztán gombamód szaporodjanak el világszerte az elméletgyárak, melyek a széles közönség számára érthetetlen és haszontalan gondolatfelhőket eregetnek, azóta is megélhetést biztosítva számos filosznak. Még ha így is történt a dolog, egyvalamire nem számított senki: Quentin Tarantinóra. Mert ha van létjogosultsága a posztmodern jelzőnek, akkor leginkább miatta van. Már ha a posztmodern alatt többek között a műfajok, stílusok és regiszterek gátlástalan keverését, a komoly és a komolytalan, a szemét és a magaskultúra közötti határok kreatív módon történő elmosását és mindenekelőtt az idézetek és utalások végeérhetetlen játékát értjük.
A videotékásból lett filmpróféta ráadásul képes arra, amire csak a legnagyobbak: filmjeinek többsége olyan elemekből van egybehegesztve, amik önmagukban nevetségesek, értéktelenek, netán cikik, de a végeredmény, vagyis maga a film mégis piszkosul működik. Itt van például az új Tarantino-mozi, a Django elszabadul, ami szintén több sebből vérzik, kezdve attól, hogy lényegében két, szinte különálló, egyenként soványka történetekre épülő filmkezdemény lett összekalapálva, lazán és nem éppen hézagmentesen, ráadásul a végeredmény hosszabb is a kelleténél. Mégse panaszkodhatunk.
Az első filmcsíra egyfajta vérhabos fejlődésregény, ami végigköveti, hogyan lesz Djangóból, a leláncolt rabszolgából (Jamie Foxx) képzett fejvadász egy meglehetősen fura német úriember mellett, míg a másik filmszerűség a filmben a Tarantinónak oly kedves, pszichológiai feszültségben, kegyetlenkedésben és véráradatban bővelkedő bosszúmozi. Az említett német úriembert, dr. King Schultzot, aki utazó fogorvosként járja a vadnyugatot, ám valójában szökött bűnözőkre vadászik a vérdíj reményében, Christoph Waltz játssza. Őt a mester rajongói a Becstelen Brigantyk finoman szólva is különös náci tisztjeként ismerhették meg, és most is valami hasonló próbálkozást láthatunk tőle: egy kedves pszichopatát alakít, aki hidegvérrel és széles mosollyal gyilkol, ugyanakkor – talán mert egy nagy kultúrnemzet sarja – nem szívleli a rabszolgaság intézményét.
Igaz, a címszereplőt nem szívjóságból szabadítja ki, szüksége van ugyanis annak arcmemóriájára, hogy elkaphassa azokat az elvetemült fivéreket, akik Djangót és bájos feleségét, a szintén rabszolga Broomhildát oly alaposan megkínozták. A film ott vesz komoly fordulatot – miután hőseink elvégezték, amire szövetkeztek, továbbá alaposan elbántak a Ku-Klux-Klan egyik helyi alapszervezetével –, amikor kiderül, derék németünk Django és neje történetében a germán kultúrkörben rendkívül népszerű hőseposz, a Nibelung-ének szereplőire, Szigfridre és Brünhildára ismer rá. Már csak azért is – minő véletlen, már ha létezne véletlen a Tarantino-univerzumban –, mert a valós Broomhilda beszél németül, miután egy ideig német gazdasszonya volt.
Ahogy a legendás Szigfridnek, úgy Djangónak is ki kell szabadítania kedvesét a gonosz fogságából, akit ezúttal az elegánsan pszichopata Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) testesít meg, akinek ültetvényén senyved az időközben profi gyilkológéppé kupálódó címszereplő asszonya. Hőseink ravasz játékba kezdenek, kiadják magukat rabszolgakereskedőnek, hogy így férkőzzenek a dekadens ültetvényes bizalmába, felmérjék a terepet, majd megszervezzék a szöktetést. Csakhogy nem számolnak Candie öreg, a gazdájával elég sajátos viszonyt ápoló házinégerével (Samuel L. Jackson), aki mindenen rajta tartja a szemét, és kezdettől fogva gyanakszik a különös duóra. Míg a film első fele véres, ugyanakkor vicces westernparódia, a második már sokkal inkább feszült pszichodráma, ami látványos vérfürdőbe és időnként trashfilmes túlzásokba torkollik.
Most nem született remekmű, de született egy Tarantino-film, ami önmagában is öröm. Olyan alkotóról van szó, aki azonnal felismerhető nyelvezetet hozott létre a filmtörténet számtalan stílusából és attitűdjéből – western, spagettiwestern, exploitation, bosszúfilm stb. –, meg persze a popkultúra mindenféle melléktermékéből, és ez az alkotói hozzáállás most is remekül működik. Hiányoznak azonban az olyan igazán emlékezetes karakterek, mint a Menyasszony a Kill Billből, vagy az említett náci a Becstelen Brigantykból, nem is beszélve Aldról, az apacsról.
Ha pedig Tarantino filmjének úgynevezett „mondanivalóját” helyezzük kritikai vizsgálódásunk tárgylemezére, akkor annyit mindenképp elmondhatunk: rendezőnk az egyik leghatásosabb rabszolgaságellenes filmet készítette el, mely ezen a téren maga mögé utasít még olyan, egyébként veretes alkotásokat, mint az egyébként őt is megihlető Spielberg által elkövetett Amistad. Ami pedig mindenképpen üdítő: Tarantino most igazán elszabadult, ami a humort illeti. Jópofa beszólások, a védjegyévé vált kicsavart párbeszédek, és egy olyan jelenet a támadásra induló klántagokkal, amit a Monty Python is megirigyelne. Egy film már van, amit 2013-ban hiba kihagyni.
(Django elszabadul. Színes, magyarul beszélő, amerikai western, 165 perc, 2012. Rendező: Quentin Tarantino. Forgalmazó: InterCom)
