– Lecsengeni látszik a közéleti költészet körül a vihar, ami a Búcsúlevél című verseddel kezdődött, és ami benne van most megjelent, A királynál című verseskötetedben is. Hogyan értékeled a műfaj szempontjából a vers megjelenése óta eltelt időszakot?
– Jó húsz évig nem volt téma a közéleti költészet, nem mintha nem létezett volna, csak valahogy nem volt divat tudni, hogy van. Tavaly jelent meg az Édes hazám című antológia, abból látszik, hogy milyen sok közéleti vers született az elmúlt huszonhárom évben. Én is írtam korábban ilyen verseket. 1999-ben a szerbiai bombázásokkal kapcsolatban néhányat, aztán 2007 elején egy jó párat a 2006-os őszről.
– Elegendő volt-e egyetlen vers ahhoz, hogy mindezt észrevegye az irodalom, és mindez elegendő-e a jövőben arra, hogy a közéleti líra a középpontban maradjon?
– Igen, ez fontos. Hogy észre is vegye az irodalom. Az biztos, hogy a közéleti költészet nemcsak az én Búcsúlevél című versemtől jött divatba, bár valószínűleg tényleg volt köze hozzá, hanem sok más tényező miatt is – például mert a divatnak és az irodalomtörténetnek is ingamozgása van. Tavaly-tavalyelőtt az inga hirtelen nagyon kilengett: a csapból is közéleti költészet folyt. És most pár hónapja mintha megint csönd lenne körülötte, talán mert egy kicsit túl lett hajtva. De hát ez így normális: majd megint visszalendül az inga. Azt nem hiszem, hogy lesz még egyszer olyan két évtized, mint a rendszerváltás óta, hogy szinte ne essen szó közéleti költészetről. Mert az nem volt egészséges dolog.
– Hogy egy közéleti vers működik-e, van-e létjogosultsága, azt az esztétikai értéke határozza meg, vagy a közélet pillanatnyi állapota?
– Szerintem inkább a közélet pillanatnyi állapota. Bár nem bánnám, ha kicsit több olyan ember volna, akinek az esztétikai érzékét nem tudta megzavarni az az elmúlt években érezhető és fokozódó feszültség, amiről a közéleti versek szólnak.
Kollektív csalódástörténet, csöndes kihalás
– Milyen közéleti okokat látsz, mik válthatták ki ezt a fellángolást?
– Azt hiszem, hogy itt nem az elmúlt két-három évről van szó, és nem is az elmúlt nyolc évről, hanem legalább az elmúlt huszonháromról. Szerintem ez a korszak a magyarok nagy részének csalódástörténet. Magyarországra ugyanis egyszerre érkezett a demokrácia és a szabadverseny, és erre nem volt felkészülve az emberek nagy része. 2004-ig legalább jövőképünk volt, hogy akkor csatlakozunk az Európai Unióhoz, és az majd segít. És aztán volt még két-három esélyes év, hogy valami látszódjon is ebből a folyamatból, de aztán jött a gazdasági válság, és vele a nagy csalódás. És ezzel a folyamattal párhuzamosan ugyanebben a két évtizedben sajnos sikerült szét is vernünk az országot. Lelkileg. Direkt használok többes szám első személyt, én is tehettem volna többet, hogy ez ne történjen meg.
– Azt gondolod, hogy az emberek huszonhárom éve várnak valamiféle katarzisra? Többek között arra, hogy leszámoljunk tisztességesen a fasizmussal és a kommunizmussal?
– Nehéz dolog katarzist kicsiholni egy puha diktatúra csendes szétrohadásából. A náci rendszer sokkal nagyobb zajjal omlott össze 1945-ben, mint Magyarországon 1990-ben a kommunizmus, de a nyolcvanas évek elejéig mégsem volt Nyugat-Németországban katarzisélmény, addig ott sem történt meg a mostanában itthon is sokat követelt „szembenézés a múlttal”. Nem történt meg, hiszen nagyrészt ugyanazok a németek építették újjá az országukat, akik részt vettek a második világháborúban. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, a hetvenes évek elején a Pajtás újságban szemrebbenés nélkül fasisztázták egész Nyugat-Németországot. Tény, hogy akkoriban ott még tömegével éltek, dolgoztak és hatottak nagyon sötét múltú emberek. De ilyen alapon egy mai Pajtás újság vidáman lekommunistaországozhatná Magyarországot. Merthogy ma még élnek, dolgoznak és hatnak itt is olyanok, akik a mi puhának nevezett diktatúránkat működtették. Mi most, 2013-ban, a rendszerváltás után 23 évvel valahol ott tartunk, ahol Nyugat-Németország 1968-ban. Szerintem nemigen lesz itt leszámolás se a fasizmussal, se a kommunizmussal, hanem csöndes kihalás lesz. Közben meg persze nagy fasisztázás és kommunistázás.
– Könnyen címkézünk bárkit fasisztának vagy kommunistának, és ez visszaköszön az új kötetedben is. Ezzel a címkézéssel tulajdonképpen ölni lehet: egyrészt megöli az embert magát, és azon keresztül rombolja a társadalmat.
– Igen, az ilyen címkézés fegyver. Regényeket lehetne írni erről a problémáról. Én inkább verseket írtam.
– Érkeznek a kritikák is a kötetedre, van, aki az allegóriáidat lerébuszozza, és van, aki hibának rója fel, hogy nem tud elvonatkoztatni az aktuálpolitikai helyzettől.
– Sokat kételkedem magamban, de ha valamire kényes vagyok, az a függetlenségem: azt írom, amit én akarok, és nem azt, amit más elvár. Több olyan versemet hitték mostanában politikai versnek, amik például Istenről vagy a saját kishitűségemről szólnak. Ha egy kritikus, akinek nagyon elege van a politikai versek idióta divatjából, azt gondolja a könyvemről, hogy én a közéleti verseimmel valami leckét mondtam fel, ez feltétlenül azt jelenti, hogy én nem tudok elvonatkoztatni az aktuálpolitikától? Nem lehet, hogy a kritikus nem tud? Akárhogy is van, nem vagyok politikai költő. Sima költőnek érzem magam, jelzők nélkül.
Konzervativizmus és a rock and roll
– Egyszerű olvasóként konzervatív világnézetet látok a kötetben. Szelíd és megbocsátó költői én, ragaszkodás régi értékekhez, de ennek megvan a másik oldala is, vagyis átkacsintasz a liberális világnézetre is, progresszív, folyton változó-újító líra kerül ki a kezed alól. Kemény Istvánt mindkét világnézetű oldal elfogadja?
– Érzem és őrzöm magamban a konzervativizmust. De a rock and rollt is, szóval egy pozitív lazaságot. Nem az én dolgom azzal foglalkozni, hogy elfogadjon mindkét világnézetű oldal, hanem hogy én tudjam elfogadni, vagy legalábbis megérteni őket. És ne arra figyeljek, melyik oldalon milyen görbén néznek rám. Bár ez így túl szép: a mindennapokban nem mindig vagyok ehhez elég laza...
– Hogy nem vagy elég laza, az azt jelenti, hogy félsz?
– Inkább parázásnak mondanám. Nem jófajta félelem az ilyen. Attól parázom, hogy a két szék közül a pad alá esek. Attól, hogy a langyosakat kiköpi az Úr. Attól, hogy lehetek fasiszta és lehetek liberálbolsi. Attól, hogy előbb-utóbb ott lóghatok egy lámpavason, ami most így nyilván túlzás. De ez maradjon az én egyéni szocproblémám. Ha a cél a teljes és pontos megértés, akkor a módszer nem lehet a helyből elutasítás balos vagy jobbos politikai korrektorok kívánsága szerint.
– Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani?
– Két egymást gyűlölő oldal alakítja a közéletet, egy permanens „vallásháború” közepén élünk. Ez egy rossz rendszer, de sajnos működik. Így állt be, és magától soha nem lesz vége, mert mindkét oldalnak szüksége van a másikra. Kiegészítik egymást. Ha a legjobb szándékkal is beállok az egyik oldalra, azzal ezt a rossz rendszert táplálom és tartom fenn. Márpedig ha minden így megy tovább, egyszer csak itt ülünk majd magyarul író írók néhány millió öreggel és néhány millió mélyszegénnyel. Orvosok, hegedűművészek, vízszerelők és mindazok nélkül, akik nem kérnek ebből az egészből, és kellenek másutt. Tudom, hogy szerencsére sokaknak fontos az egész Magyarország, nemcsak az egyik fele, ahogy nekem is. Megoldást azonban nem tudok, csak annyit, hogy ahol kérdeznek, elmondom: nagy baj van, pozitív jövőkép kéne, de közös. Ezen kívül pedig igyekszem élhetőbb hellyé tenni a saját szűkebb környezetemet: derűsen vigyorogni, és nem írni selejtet.
