Létminimum Szinten Sztrájkban Élők nem-művészet-művészetének pszichomutáció-eposzát írja St. Auby saját bevallása szerint. Az Anatómiai Halhatatlanság-kutatás kiterjesztésére kerül sor, a Katabázisz Szoteriologiké-műveletben. Egész életműve ilyen, és ehhez hasonló „események” füzére. St. Auby tehát – ha úgy vesszük – maga az „Intermédia” aki annyira posztmodern, hogy saját magát „mediatizálja”. Szentjóbi Tamás már végleg felolvadt St. Auby-ban, a konceptuális művészben.
Rossz kritikát írni rossz dolog akkor is, ha sokan hiszik azt, hogy ezekben az esetekben a kritikus holmi perverz vágyakat elégít ki, hogy szorgosan dolgozó művészek fáradtságos munkájába belerúgva, azon élcelődve élje ki saját frusztrációit. Ha konceptuális művel kerül szembe, rögvest le lehet söpörni fanyalgását azzal, hogy „biztos nem érti” az egészet, azért kritizál. A kortárs művészek az „én is tudok ilyent” demagógiájához régen hozzá vannak szokva. Ha amiatt panaszkodnánk, mert St.Auby gyakorlatilag üresen hagyott egy emeletet a Ludwig Múzeumban, és kikiáltotta „létminimum projektnek” akkor egyértelmű, hogy nem értjük, mennyire „minimális” eszközökkel dolgozott a művész.
A művek hiánya épp úgy az „antiművészet” St.Aubyra jellemző gesztusaként értelmezendő, mint a lefestetlen, nyers gipszkarton, az összepiszkolt fehér falak, a random elhelyezett karcok, falfirkák. Talán csupán egy furcsa fotelplasztika, amit egy firka – mint terv – alapján kiviteleztek, nevezhető klasszikus „műtárgynak” a többi elem mind kiforgatása, tagadása már eleve a „műtárgy” fogalmának. Az apró kivetítők a Létminimum Projekt hetvenes és nyolcvanas évekbeli performanszainak felvételeivel ellen-interakciót sugallnak, s beavató helyett elidegenítő hatásúak. Az egész kiállítás összességében tehát „antitárlatnak” nevezhető. Mint ilyen hatását is eléri, hisz kifejezetten dühösen, csalódottan, pufogva hagyjuk el a helyiséget, azon morfondírozva „Mi a fene volt ez?”
A helyzet tehát úgy áll, hogy ha NEM tetszik ez a projekt, akkor igazából tetszik. Hisz a cél nem a katarzis, a megtisztulás, az elgondolkozás, mint a művészeti kiállítások esetében, hanem mivel antiművészetet látunk, a megbotránkozás és elutasítás, a zavarkeltés, a „Sztrájkhangulat” maga a cél, az Üzenet, ha úgy tetszik. Fölösleges koherenciát, ívet keresni benne, panaszkodni szemmel látható hanyag összecsapottságára, lepukkantságára, hisz minden ilyen elem „eleve cél”, „szándékos gesztus”. Értjük tehát a viccet, csak épp nem tetszik. Pontosabban: ezen a lemez lejárt.
St.Auby, a második világháború utáni nemzedék minden szempontból disszidens művészének (?) munkássága a posztmodern történettel halad párhuzamosan. Svájcban, azon belül is francia Svájcban, Genfben, a hatvanas évek végén közvetlenül hat rá Foucault, Deleuze, Guattari filozófiája. Talán kelet-európai gyökerei miatt, művészetét, saját „happenését” meghatározza egy furcsa tradicionalista beütés: Hamvas Béla, Jézus ugyanúgy részei ennek a sajátos világnak, mint Marx vagy a rock ’n’ roll életérzés és a dekonstrukció. A hetvenes évek közepén és a nyolcvanas években az FMK-ba hazalátogató, és a Létminimum Projektet ott először bemutató St.Auby kétségtelenül erjesztőleg, sőt felszabadítóan hathatott a hosszú hajával, a farmercuccaiban egy olyan közegben, ahol mindezért akár be is gyűjthették az ember fiát a hatóságok. Hírnevét is ennek köszönhette ekkor. Nem lehet letagadni, hogy a kései szocialista rendszer merev kulisszáinak lebontásában ez az ellenművészet, a következetes „antiság” elévülhetetlen érdemeket szerzett. Így kerülhetett pár hónapja az Albert Einstein Bizottság is a Műcsarnok falai közé.
A dekonstrukció kora azonban mára (kimondhatjuk) lejárt. Foucault mestert dekonstruálta az AIDS, ahelyett, hogy ő tette volna ezt a HIV vírussal, Deleuze már nem tudta megénekelni Marx dicsőségét, mert önkezével vetett véget életének, tehát magát dekonstruálta. Guattari pedig úgy gabalyodott bele a militáns anti antiságba, és „káozófiába” hogy igazából több elemét tagadják mára egész munkásságának még követői is, mint amit elismernek belőle. Az egész filozófiai kontextus tehát, amibe ágyazva St.Auby művészete is értelmezhető igazából 20 éve lecsengett. Az efféle „radikális dekonstrukció” egy 30-40 éves történet, ami egyre egyértelműbben mutatkozik meg a nyugati gondolkodás egyik zsákutcájaként. Ma már sokan pedzegetik: a hatalmas nekilendülés szimplán anarchiába, a posztmodern hevület meg egyszerű őrületbe, a dekonstrukció egyszerű destrukcióba torkollott.
2013-ban csalódásunk oka főleg az, hogy ezt a kiállítást 20 éve már láttuk, s a kortárs művészet épp ebből a zsákutcából keresi azóta az utat, utakat kifelé. St.Auby viszont úgy tűnik bent ragadt, és mint egy szobába (kiállítótérbe) tévedt bogár ütközik újra és újra a saját gesztusaiból épített láthatatlan falaknak. Akkor is megbotránkoztat, és tagad, amikor már régen kiakadt minden ingerküszöb ebben a kultúrkörben, ráadásul úgy teszi, mintha valaki egy ősrégi viccet mesélne hosszan és unalmasan, és miközben már az elején tudjuk mi a poén, mégis kénytelenek vagyunk végighallgatni, mert a mesélő igencsak sértődékeny és erőszakos, és mi meg úriemberek vagyunk.
A művészet alapjait megrengető első művek egyike, a fogyasztói társadalom belső rendszerét a művészet eszközeivel megkérdőjelező „gesztus”, Andy Warhol Campbell levese volt. Ezt követte Yves Klein munkássága, majd ezt követték aztán a performansz, majd happening művészek, valamint a posztmodern dekonstrukció is. Andy Warhol Campbell levesének alján azonban rég lejárt a dátum. Kérem, csak saját felelősségre kortyoljanak bele és ne csodálkozzanak, ha utána rosszul lesznek.
(TNPU: Létminimum St.Andard Projekt 1984 W avagy: Ez lett az egysejtűből. Ludwig Múzeum. Látogatható: április 28-ig.)
