Kevés nagyobb családi hollywoodi klasszikus létezik, mint az 1939-ben készült Óz, a csodák csodája, amelyben Judy Garlan kis Dorothyként bandázott végig a sárga köves úton a bádogemberrel, a madárijesztővel és a gyáva oroszlánnal, hogy megküzdjön a gonosz nyugati boszorkánnyal. A bakelitlemezen és képregényben is hódító Óz évtizedeken át örökzöld mese maradt, s az MGM klasszikusát a Disney most sem klasszikus remake-kel igyekszik megkóstolni. Ebben a történetben Óz pitiáner bűvészként kerül egy tornádó révén Kansasből a csodák birodalmába. Itt megváltóként várják, ám hamarosan kiderül, próféciaként feladata is van, s a gonosz boszorkány legyőzése nem kéjutazás. Sam Raimi a Gonosz halott- és a Pókember-trilógia után most a klasszikus mese előzményfilmjét készítette el, amelyet a producerei már előre az Alice Csodaországban sikerének folytatásaként aposztrofálnak. A trükkök és 3D mellett még a történet ürességében is egyezik a két produkció, így az Óznak minden esélye megvan az újrázásra.
Al Pacino mozis szereplése minden alkalommal ünnep, még akkor is, ha minden idők egyik legnagyobb hollywoodi művésze pályatársához, Robert de Niróhoz hasonlóan az utolsó húsz évben több, legalábbis felejthető darabban is szerepet vállalt. A Született gengszterekben szerencsére Pacino a szebbik arcát is mutatja, s a rutinból hozott szerepek után végre a tehetségéből is ismét felvillant valamit. Igaz, ehhez megfelelő játszópajtásakat is kapott, Christophen Walken megszokott remek formáját hozza, Alan Arkin pedig folytatja Az Argo-akcióval megkezdett sokadvirágzását. A Született gengszterek története szerint Pacino gengszterkódexnek megfelelően húz le 28 évet a börtönben társai helyett, s amikor kikerül a rácsok mögül két barátjával igyekszik bepótolni az elröppent éveket. Apró szépséghiba, hogy Walken közben feladatául kapja a férfi likvidálását, ami az érthető okok miatt nem akaródzik neki.
Dwayne Johnson új akciófilmjét, egy egykori kaszkadőr rendezte, s ez pontosan határozza meg a Csapdával kapcsolatos lehetséges elvárásainkat. Ric Roman Waugh a filmjét pont abból a nézőpontból igyekszik csiszolgatni, amihez ért, akciók, autós üldözések, aprítás dominál a Csapdában, amelynek éppen annyira hajszálvékony a története, mint egy műfaji filmtől megszokhattuk. A főszereplő exkamionsofőr, aki korrekt karriert és életszínvonalat vívott ki magának vállalkozóként, majd új feladata lesz, amikor megtudja, hogy fiát ártatlanul bebörtönzik. Egy drogkartellbe beépülve az alvilággal akasztja össze a bajszát, s a politikai körökig felnyúló korrupció felszámolásában csak magára számíthat.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős filmesei szkeccsfilmben osztják meg gondolataikat fővárosunkról. Már amikor a fővárosról szólnak egyenetlen színvonalú munkáik. A szkeccsfilm – noha itthon mozikban a legritkább esetben hozza lázba a közönséget – jó megoldás arra, hogy kevés pénzből több rendező összefogásával játékfilmnyi hosszúságú rövidfilmfolyam készüljön. Itthon az utóbbi időkben egy-egy próbálkozást leszámítva nem készülnek ilyen vállalások, legutoljára tavaly Magyarország 2011 címmel Tarr Béla felkérésére készültek játékfilmmé fűzött kisfilmek jegyzett rendezők tolmácsolásában. A Nekem Budapestben az Enyedi Ildikó vezette filmrendező osztály kapott filmezési lehetőséget: az alkotás Bálint Dániel, Ferenczik Áron, Kárpáti György Mór, W. Pluhár Attila, Reisz Gábor, Szeiler Péter, Szimler Bálint, valamint a Kapronczai Erika-Csuja László-Muhi András Pires trió egy-egy rövidfilmjét kínálja, amelynek koncepciója a főváros, illetve a fiatalok viszonya Budapesthez. Ez a szubjektív nézőpont egészségesen személyes alkotásokat eredményezett, igaz, a téma szabadon kezelése során több helyen éppen a főváros, mint téma tűnt el, s ebben szükséges lett volna egy erősebb produceri akarat, ha már ez volt a vállalt kiindulási pont.
A korábbi hetek mozibemutatóiért katt ide!
