Cserna-Szabó: a magyar irodalom sznob és konzervatív

Unortodox szerelmes regénnyel jelentkezett az eddig novellistaként és gasztroesztétaként ismert Cserna-Szabó András. Budapesti thriller sok humorral.

– Regényed főhősét erősen leszólja írókollégája, amiért novellista. Te is úgy érzed, hogy létezik a magyar irodalmi életben a regénykényszer, vagyis csak akkor tekintenek komoly írónak, ha már letettél egy regényt az asztalra?
– Le kell rögtön szögezni, a könyv nem rólam szól. Nyilván van benne egy csomó apró részlet, díszlet, ami az én életemből való, mert ezeket könnyebben le tudom írni. Mondjuk a Király utcát. Meg olyan érdeklődési köröket választottam a főhősöm, Emlék Bundás számára, amik tőlem sem állnak távol. Például a krimiolvasás. De sokféle alakból van összegyúrva ez a figura. Például a krimirajongását Babiczky Tiborról mintáztam, mert bár én is szeretem ezt a műfajt, a mi társaságunkból ő a szakértő, aki minden krimit elolvas, és ha kijön egy új, akkor szinte rögtön meg is mondja, hogy érdemes-e megvenni. Visszatérve a novellára: tudjuk, hogy ez jelen pillanatban egy eladhatatlan műfaj. Én íróként és olvasóként is novellista vagyok, azt tartom a prózai műfajok csúcsának, de minden kiadó azt szeretné, ha az író folyton regényt írna. A kortárs irodalomban nagyon kevés olyan író van, aki valóban regényeket ír. Olyat, ami klasszikus regényformában van megírva, és amiben nagy társadalmi tabló jelenik meg. Rengetegen írnak regényt azért, mert ez az a forma, amit el lehet adni, vagy amivel irodalmi rangot lehet szerezni.

– Sokan kapcsolják össze a neveddel a humort is. Szerinted mennyire értékeli a magyar irodalmi szakma, ha egy szerző szórakoztató is mer lenni?
– Tudomásul kell venni, hogy a magyar irodalom sznob és konzervatív közeg. Az irodalomtörténet meg főleg. Mindenhez vonzódunk, ami mély, bonyolult, hosszú, magas, ködös vagy érthetetlen. Minden, ami szórakoztató, humoros, népszerű, gördülékeny vagy történetelvű, az gyanús, és az ilyen műveket szeretjük kitolni a kispadra.

Cserna-Szabó András: nálunk elképzelhetetlen, hogy például a Tankcsapda az Operaházban lépjen fel

Fotó: Béres Attila

– A regényedben képletesen el is temeted a posztmodern irodalmat, amikor megölöd Hellert, a már említett írókollégát. Gondolom, neki is van létező előképe.
– Heller nem egy konkrét személy, hanem egy olyan divatos kortárs írót testesít meg, aki a semmiről értekezik, és ebben egyébként egyáltalán nem tehetségtelen. Csakhogy a kérdés az, mi ennek a betűkkel folytatott játéknak a tétje, szemben az igazi irodalommal, amikor az írás tényleg vérre megy. Aki meri vállalni a humort, arra gyakran rásütik a pop bélyegét, de ez engem személy szerint nem érdekel. Főleg mert úgy gondolom, hogy amit mi itthon popnak gondolunk, az máshol nagyon is a kultúra része. Mondjuk, amikor a Metallica a San Franciscó-i szimfonikusokkal játszik, az Amerikában teljesen normális, de nálunk elképzelhetetlen lenne, hogy a Tankcsapda fellépjen az Operaházban, vagy a Zeneakadémián. Magyarországon például a krimi is egyértelműen szennyirodalomnak számít, már Szerb Antal is megmondta, hogy krimit olvasni olyan, szellemi emberhez méltatlan, alantas dolog, mint utcagyerekekkel golyózni az utcán.

– A regény főhőse egy western megírásával is küszködik a szerelmi kalandok mellett. Elég nehéz lenne elképzelni, hogy egy magyar író ilyen munkába vágja a fejszéjét, és hogy azt egy kiadó ki is adná.
– Rejtő is írt westernt, A néma revolverek városát. Ezek a populáris műfajok csak akkor élnek meg a mi kultúránkban, ha sikerül valami nagyon intellektuális változatot írni belőle. Hiszen az a Szerb Antal, aki ilyen határozottan küldte el melegebb éghajlatra a krimit irodalomtörténészként, maga is írt egy olyan intellektuális krimit (ő filológiai detektívregénynek nevezte), ami szerintem sokkal jobb, mint a hasonló műfajú A rózsa neve. Tandori Dezső krimijei sem a klasszikus formát követik. Tar Sándor a Szürke galamb című thrillerjében teljesen a maga képére formálta a műfajt, olyan lepusztult világgal, hogy nevezhetnénk a magyar Stalkernak is. Még leginkább Lengyel Péter Macskaköve hasonlít a klasszikus krimikre, mondjuk, az akunyini verzióra (a világsikerű Akunyin előtt egy évtizeddel!).

– A regénybeli western megírása mennyire okozott gondot vagy éppen örömet neked?
– Nagyon szeretem a westernt, ez nem titok. Például minden vasárnap részt veszek egy westernklubban. Nyilván ha sokáig együtt élsz egy műfajjal, akkor megihlet. De az a westernszöveg, amit én írtam, erősen parodisztikus. Érdekes egyébként, hogy általában ha irodalomról vagy filmről beszélünk, nagyon utálom az unalmat, de azt az unalmat, amit a western kínál, imádom. Nincs jobb, mint vasárnap este westernt nézni, amikor tudod, hogy nyugodtan belekortyolhatsz a whiskydbe, mert most negyed óráig csak lovagolni fognak.

„A magyar irodalom mindig is nagyon erősen gasztronómiai gondolkodású volt”

Fotó: Béres Attila

A káposztafilozófiától a velőscsontbölcseletig

– Fehér Bélával együtt egyfajta gasztrotudatos irányzatot is képviseltek a magyar irodalomban. Nekem úgy tűnik, hogy míg nincs igazán komoly magyar filozófiai hagyomány, addig a gasztronómia kapcsán kimondottan filozofikus szövegek születnek. Mennyire látod meghatározónak ezt az irányzatot?
– A magyar irodalom mindig is tele volt gasztrozófiával. Mikes Kelemennél éppen olyan fontos a káposztafilozófia, mint ahogy Krúdynál a velőscsontbölcselet. Amikor a Magyar Konyhánál dolgoztam, még létezett az elképesztően eredeti Étel és irodalom című rovat, amit én szerkesztettem. Az volt a feladat, hogy minden hónapban egy dupla oldalra kerüljön olyan magyar novella vagy regényrészlet, ami valamilyen módon kapcsolódik a gasztronómiához. Ez egyáltalán nem volt nehéz dolog. Akárhová nyúlsz, Kosztolányitól kezdve Mikszáthon át Tömörkényig, kapásból találsz ilyen szövegeket. De még Hajnóczy Péter esetében is, akiről inkább az italozás jut az eszünkbe, ott van a Finomfőzelék feltéttel című novella, amiben a címadó „étel” a Kádár-rendszer szimbólumává vált nő. Az a rendszer nem a gasztronómia, hanem a közétkeztetés korszaka volt. Akkoriban a nagyon pozitív szavak fosztóképzővé váltak: amire azt mondták, hogy finom, arról kapásból lehetett tudni, hogy ehetetlen. Például én sohasem értettem, hogy a menzalevesnek miért nincs íze, hiszen aki már főzött húslevest életében, az tudja, hogy nincs semmiféle titok, minden jóságot bele kell tenni, és az ízek majd idővel össze fognak főni. Aztán elmesélte valaki, hogy minden összetevőt külön főztek meg a konyhán, és csak a végén öntötték egybe azokat. Ezért hiányzott a menzalevesből az íz.

– És a könnyű műfajokhoz képest mennyire értékeli a szakma ezt a gasztronómiai elkötelezettséget?
– A magyar irodalom mindig is nagyon erősen gasztronómiai gondolkodású volt, de ennek ellenére még ma sem értékeljük ezt a vonását kellőképpen. Volt például olyan neves hazai kritikus, aki megmondta, hogy azért nem ír a Levin körút című könyvemről, mert az nem irodalom. Már a témáját tekintve. Egy ideje persze maga a gasztronómia is divattá vált, de valljuk be, az újdonságok és a megjelenő szakácskönyvek jelentős része gagyi. Fehér Bélával pontosan ezért írtuk meg az Ede a levesben című könyvet, hogy rámutassunk: az a sznobizmus, ami miatt a humor és a szórakoztató műfajok nem férnek bele az irodalmi kánonba, a gasztronómia esetében is működik. Nincs például komoly szakirodalmi feldolgozása a magyar gasztronómia történetének, nem folyik igazi tudományos kutatás ezen a téren. A régi szakácskönyveket is fel lehetne és kellene dolgozni szövegkritikai módszerekkel, hogy kiderüljön, mi honnan került be a magyar konyhába. Vannak ehelyett közhelyek, amiket folyton pufogtatunk. Csak egy jellemző példa. A gasztrocikkek fele így indul: „Már Bornemissza Anna szakácskönyvében is benne van ez a régi magyar fogás ” Ezt a könyvet eredetileg Marc Rumpolt, a mainzi választófejedelem főszakácsa írta (a 16. század második felében), az ő receptjeit és menüit olvashatjuk Apafi titkárának, Keszei Jánosnak 1680-as fordításában. Tehát az égvilágon semmi köze a magyar konyhához. Krúdyt is rengeteget emlegetik, de rajta keresztül sem lehet pontosan visszakövetkeztetni a magyar gasztronómia múltjára, mert általában nagyon pontatlan volt ezen a téren. Tömörkény szövegei alapján viszont le lehet írni az egész alföldi parasztkonyhát, mert ő szociográfusként állt a témához.

Cserna-Szabó szerint az igazi szerelem nem végződhet máshogy, csak halállal

Fotó: Béres Attila

– Krimi, western, gasztronómia, minden van itt, mint a falusi búcsúban, de azért ez mégiscsak egy szerelmes regény.
– Igen, az is akart lenni. A főszereplő, vagyis Emlék Bundás ragaszkodik a szerelmi kínhoz, és valószínűleg számára pont a kínlódás a legértékesebb része a szerelemnek, mert abban valami tényleg igazit és létezőt érzékel. Ezért nem tud elszakadni szerelmétől, Lénától. Van ebben egyfajta Rómeó és Júlia-szerű is, hiszen a végén mindketten beledöglenek a szerelembe. Ahogy szokták mondani, képzeljük el úgy Rómeó és Júlia történetét, hogy nem halnak meg: két év múlva párterápia, utána válás, pereskedés a gyerekek és a ház miatt. Emlék úgy gondolja, egyféle igazi szerelem van: amibe mindkét fél beledöglik, minden más, ahogy a szövegben is áll, habkönnyű neurózis.

– A regényben nem fukarkodsz az általad popéletnek nevezett kortárs budapesti művészvilág kritikájával sem. Régóta viszketett már a tenyered?
– Ez a popélet csak annyiban beazonosítható, hogy olyan szereplőket és helyszíneket írok le, amiket nagyjából ismerek. De ezek a díszletek nem annyira fontosak, nem az volt a cél, hogy lerántsam bárkiről is a leplet. Ebből a szempontból egyébként speciális helyzetben vagyok, hiszen többféle szeletébe belelátok Budapestnek. A lecsúszott csehók világát éppúgy ismerem, mint a celebtalálkozók hangulatát. A sarki hentest éppúgy, mint a legfelkapottabb éttermet. Amikor azon az egy mondaton gondolkodtunk a kiadóval, ami majd a hirdetésekre felkerül, akkor azért döntöttünk az „unortodox love story” mellett, mert ebben a könyvben tényleg sok minden van, krimi, western, horror, pornó stb., de alapvetően mégiscsak egy szerelmes regényről van szó. Ha belegondolunk, az irodalomnak amúgy sincs túl sok témája: ármány és szerelem, háború és béke, bűn és bűnhődés, angyalszív és sátántangó. Már az iskolában megtanuljuk: vannak istenes, szerelmes és hazafias költemények

– A könyvnek össze lehet állítani a „soundtrackjét” is, hiszen számos zenekar és szám neve tűnik fel benne. Mennyire hat rád a zene az írás folyamatában?
– Sokat dolgozok kávéházakban, kocsmákban, és olyankor fülhallgatón zenét hallgatok, hogy kizárjam a külvilágot. A metálzene azért jó ilyenkor, mert az hihetetlen nyugalmat ad nekem. De sokféle zenét szeretek: Zappától a Stonesig. Mostanában például a komolyzenére is rákaptam, egy hónapja láttam a Don Giovannit az Operában, és lenyűgözött ez a csodálatos popzene. De az alapvető kedvenceim a nyolcvanas évek második felének thrash metal klasszikusai. Slayer, Metallica, Megadeth. És persze a Motörhead. Ez a zene talán azért is passzolt a főhősöm megalkotásához, mert olyan figura, akinek önmaga lerombolása különös élvezetet jelent.

Mivel szerzőnk él-hal a popkultúráért (is), bátran éljünk a következő hasonlattal: Cserna-Szabó regénye úgy aránylik a korábbi szövegeihez, mint ahogy az egész estés Simpson család-film aránylik magához a tévésorozathoz. Vagyis benne van minden, ami jó, élvezhető, szerethető volt eddig is a rövid műfajokban nevet szerzett író írásművészetében, csak éppen bővebben és szélesebb vásznon, meg egy albumra való zenével megfejelve. És fordítva is igaz: aki a cserna-szabói prózát novella és gasztroesszé formájában nem szívlelte, az a regény alapján sem valószínű, hogy elkötelezett rajongóvá válik.

Szóval van egy pengeél, amin táncol a regény, és ha állást kell foglalni, akkor jelen sorok szerzője a kritikát sem nélkülöző lelkesedés mellett kötelezi el magát. Többek között azért, mert bár a történet nem áll éppen acélos lábakon, és azt sem lehetne állítani, hogy helyenként nem tett volna jót a szövegnek több fegyelem és szerkesztői éberség, azért Csernát olvasni egyszerűen jó.

Cserna úgy jó, ahogy Tarantino vagy a zenész Beck jó: az önmagukban szemét és értéktelen részletekből, a popkultúra megannyi selejtes törmelékéből valami utánozhatatlan pimaszsággal képes magasabb minőséget egybekutyulni, és a túlzások, a macsoid gyermetegségek végül mégiscsak olyan szöveggé állnak össze, amiben az önsajnáló férfibú hiteles lenyomata mellett a fővárosi árnyéklények és félszerzetek (kocsmatündérek, prostik, bonvivánok, házmesterek, műmájer középosztálybeli egzisztenciák stb.) pontos, hiteles és érzékeny természetrajzát is megtaláljuk. Ha nem is balzaci értelemben, de társadalmi tabló sejlik fel: az Éden presszó félvilági faunájától a fővárosi értelmiség gyanús állagú homokozójáig, a Király utca mikrokozmoszától Pécs lankáiig és Kolozsvár kocsmatérképéig. És ha már férfibú: az unortodox szerelmes regény hősének, a westernírásra vetemedő Emlék Bundásnak a szívzűrjeit, reményteles, sőt gyászos szerelmi hanyatlástörténetét, és úgy általában a férfilélek rezdüléseit olyannyira hitelesen vezeti elő Cserna, hogy a regényt bátran ajánlanánk dr. Csernus vonatkozó poppszichológiai értekezése helyett.

És ha mindez nem lenne elég, akkor megemlíthetjük a hozzávalók sorában a gasztronómiai adalékanyagokat éppúgy, mint a zenei utalásokat vagy az időről időre felbukkanó remek mellékszereplők – mint a nőfaló operettcsillagból szelíd háziasszonnyá átvedlő Zafír/Zafíra – alakján keresztül kibomló történetszálakat.

(Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag. Magvető, 2013, 368 oldal, 3490 Ft)