– A Nyughatatlanokban együttérzéssel, de kritikától sem mentesen írsz a szabadságharcról és annak bukásáról. Milyen a személyes viszonyod 1848-hoz?
– Még egyetemista koromban, finnországi ösztöndíjam alatt elhaladtam a Helsinki Egyetem magyar tanszéke előtt – én a finn mint idegen nyelv szakra jártam – és a március 15-e alkalmából kiállított huszárképek láttán elsírtam magam. Nem a honvágy bántott, remekül éreztem magam Helsinkiben, de valahogy ’48-tól és ’56-tól is mindig ugyanazért facsarodik el a szívem: először jön a forradalmi láz, a parádézás, a nagy szavak, az indokolatlan vakmerőség és légvárak, aztán vérben-sárban fekszünk, ezrével hullunk el, és azt mondogatjuk magunknak, egy hajszálon múlt, és rajtunk kívül álló okok miatt már megint nem sikerült. Szóval ’48-től és ’56-tól érzem át igazán, milyen melankolikus érzés magyarnak lenni.
– Ez kicsit úgy hangzik, mintha ezt a nemzeti karakter alapjának tekintenéd.
– Ha már a finneknél tartunk, én ott értettem meg, hogy Magyarországon forradalomkultusz van – ennek nem csupán elbukott szabadságharcaink, de a marxista történelemoktatás is az oka, amely a permanens forradalmat hirdette, és amelynek tanítása a világ ezen tájékán különösen termékeny talajra hullott. A lakosság legalább fele mindig forradalmi lázadásban él a fennálló kormány ellen. Máshogy nem tudjuk megélni a politikát. Viszont a finnek sokkal mérsékeltebben lázadoztak a svédek, majd az oroszok ellen. Ez persze sematizáló megállapítás, de talán az evangélikus vallás „munka és becsület”-étosza miatt lehet, ami hagyományosan áthatotta a társadalmat. Ez a felfogás egy olyan átvonulási területen, mint a Kárpát-medence, senkit sem mozgatna meg. Mi nyughatatlan nép vagyunk.
Szécsi Noémi: még Victor Hugo is táncoltatott asztalt, magyar emigráns társaságában
Fotó: Joanna Zgadzaj
– Nem a Nyughatatlanokban fordulsz először a történelem felé. A Kommunista Monte Cristo című regényedben például a magyarországi kommunizmus története kerül elő igencsak ironikus fénytörésben. A ’48-as emigránsok és a körükben dívó spiritualizmus témája hogyan került elő?
– A Nyughatatlanok címe eredetileg Szabadságharcos lett volna, és eredetileg többet szántam bele ’48-ból, de regényírás során lemondtam ezekről a törekvésekről. Tarjányi Eszter A szellem örvényei című tanulmánykötetében olvastam a Magyarországon 1853-tól elharapódzó szellemidézési mániáról, és ahogy továbbkutattam, gyakorlatilag nem találtam olyan kortárs emigráns visszaemlékezést, ahol ne esett volna szó arról, hogy hogyan idézték meg halott családtagjaik, az aradi vértanúk vagy Batthyány, Petőfi szellemét, hogy arról faggassák a kísérteteket: mikor térhetnek haza és mi vár Magyarországra. Talán ez döbbentett meg leginkább, hogy mi, magyarok, testületileg vagyunk képesek olyan lelkiállapotba kerülni, hogy akár a túlvilágról várjunk válaszokat a dilemmáinkra. Az értelmes cselekvés lehetősége általában csak a sokadik helyen áll. Mindenesetre a politika és a spiritizmus szoros kapcsolatot ápolt a 19. században: még Victor Hugo is táncoltatott asztalt Jersey szigetén a III. Napóleon miatt vállalt önkéntes száműzetésében. De akkor is ott volt vele egy magyar emigráns: Teleki Sándor.
– Más műfajra térve: hogyan viszonyulsz a ’48-as témájú filmfeldolgozásokhoz? Van személyes kedvenced?
– Tudjuk, hogy a Kádár-korszak végén különösen szívesen készítettek filmet a szabadságharc bukása utáni apátiáról, a besúgók és politikai foglyok akkori világáról. Talán az erős analógia miatt lett A nyolcvan huszár és a Szirmok, virágok, koszorúk ilyen felkavaró alkotás, nekem ezek a kedvenc ’48-as filmjeim, noha nem a március 15., inkább az október 6. ünnepéhez köthetők. Gyerekkoromban persze nagyon szívesen néztem A kőszívű ember fiait, de például a Feltámadott a tengerben már akkor éreztem a vonalasságot. Külön említést érdemel a Petőfi ’73 című különös film, ami egyszerre illusztrálja beteges forradalomkultuszunkat, és annak a kornak a hangulatát, amelyben készült. Éppen ezért a maga módján szórakoztatónak találom.
– Kedvenc szabadságharcos hős?
– Sokakból kiszerettem az évek során, és egyre kevésbé csodálom a forradalmár ifjakat. Görgey Artúr zseniális ember lehetett, és pompás idegekkel rendelkezhetett, ha képes volt úgy magas kort megélni, hogy közben a magyar társadalom gyakorlatilag kiközösítette és bűnbakká tette. Sokan beleőrültek volna az ellenük irányuló gyűlöletbe – Szemere Bertalannak például sokkal kisebb nyomás alatt sikerült – pedig hányszor újrajátszhatta magában a csatákat, a beszélgetéseket, a „mi lett volna, ha?”-dilemmákat. A számomra másik nagyon érdekes figura Kászonyi Dániel – akit egy kicsit a Nyughatatlanok Fábiánjába írtam bele – honvéd százados, kormánybiztos, az emigrációban nyelvtanár, itthon a Vay-gyerekek nevelője és hírlapíró, majd német ponyvaregények szerzője. Mindenkinek ajánlom a Magyarhon négy korszaka című emlékiratát, amelyből kiderül, hogy Magyarországon gyakorlatilag soha semmi sem változik, a politikai helyzet és a politikusok tekintetében (sem). A történelem tanulmányozásának ez egy lehangoló aspektusa.
– Meglehetősen pátoszmentesen írsz a bukott szabadságharcról és arról, ahogy az emigránsok a csodát várják. Mennyire bánt kesztyűs kézzel veled ezért a talán kicsit szokatlan tárgyilagosságért a kritika?
– A kritikákban nem is annyira a pátoszmentes beszédmódot kifogásolták, hanem azt, hogy a szöveg nem helyezkedik bele a 19. századi regényeknél megszokott erkölcsi világba. Például, hogy miért nem az a szöveg csúcspontja, mikor a feleségről kiderül, hogy a házassága előtt is lefeküdt férfiakkal. A 19. századi regényeknél a szöveg tétje lehet az erkölcs, a 21. században nem nagyon – ahogy egyébként a hazaszeretet sem. Éppen ezért inkább azt akartam láttatni, hogy ezek az emberek olyanok, mint mi: szerettek, csaltak, csalódtak, elbuktak, függtek, hazudtak, alkukat kötöttek, stb. Mivel – ez számomra a kutatómunka során kiderült – a 19. századi történelem hősei, a társadalom akkori tagjai erkölcsi tekintetben aligha voltak különbek nálunk. Csak egy más irodalmi vagy történetírói iskola prezentálta őket máshogyan.
– Készül a Nyughatatlanok folytatása is. Mit lehet tudni a készülő regényről?
– Jelenleg a végső simításokat végzem a regényen, és ezek a pánik hónapjai: vajon sikerül-e az, amit elterveztem. Ilyenkor már egyre kevésbé szeretek beszélni a kéziratról. Az mindenesetre biztos, hogy a főhőse a Nyughatatlanokból megismert család egyik gyermeke, Fülöp, de a regénynek ez nem olyan folytatása, hogy ott veszi fel a vonalat, ahol az előző elejtette. Talán az is valamennyire biztos, hogy a könyv címe Gondolatolvasó lesz.
