Az életkoron túl részben az a közös a művészekben, hogy kötődnek a tájhoz, a tágabb értelemben vett Erdélyhez, részben az, hogy egyszerre törekednek a tradíciók megújítására és a hely szellemének megismerésére, megismertetésére. Öten közülük a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hallgatói voltak korábban, majd Budapesten végezték a Képzőművészeti Egyetem festő szakát az ezredforduló körül. Hogy miért éppen Élesdet választották? Vélhetően azért, mert egyikük szülei éppen itt éltek, s ez megkönnyítette, hogy néhány nyári hétre tetőt kapjanak a fejük fölé, munkájukhoz pedig némi támogatást.
A kilencvenes évek közepe óta dolgoznak együtt, a művésztelep története, ahogyan a közös kiállítások mutatják, igazi sikersztori, a tagok egyéni bemutatói szerint a résztvevők a kortárs magyar művészeti élet egyre rangosabb képviselőinek számítanak. Nem véletlen, hogy a művésztelep legutóbbi öt évét összefoglaló nagyszabású tárlatnak olyan rangos kiállítóhely ad otthont, mint a debreceni MODEM. Igaz, ma már az is rangot jelent, ha a csoport elfogad egy-egy kiállítási meghívást. Jókor, jó helyen rendezik a mostani bemutatót, annál is inkább, mivel a mostani tárlat szorosan kapcsolódik a MODEM legutóbbi nagy bemutatójához, amelyet Alkony címmel rendeztek a legutóbbi évek figurális festészetének nemzetközi és magyar anyagából. Ahogyan az előbbin, a mostani kiállításon is egyetlen hívószó köré csoportosulnak az alkotások, s ha a korábbi azt kísérelte meg, hogy az Alkony fogalomkörét körüljárja napjaink egyetemes problémáira keressen választ, a mostani az Élesden az utóbbi öt évben született munkákon keresztül mintha csak kifejezetten annak a régiónak az ellentmondásos állapotait kívánná felmutatni, amelyben élünk, a posztszocialista társadalmak máig be nem gyógyult sebeit, a táj, a város, a benne élő közösségek, az ezeket alkotó emberek máig élő sérelmeit orvosolandó. Hogy milyen traumát okozott az emberekben, hogy milyen rombolást végzett a környezetben diktatúra negyven éve, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy miközben immár látszólag minden a maga rendes kerékvágásában halad, az a világ, amelynek látszólag már nyoma sincs, máig a művek legfontosabb ihletője maradt. Az egykori Zóna nyomai mindenütt fellelhetőek a tájban, az épített környezetben, ahogyan azt Szász Sándor, Szabó Attila, Bodonyi Zsolt vagy Herman Levente, Kovács Lehel kompozíciói mutatják, de, Csurka Eszter, Incze Mózes műveinek tanúsága szerint meghatározzák az emberi viszonyokat, a lelkeket, az ember gondolkodását, a hétköznapokat, de a világ nagy kérdéseiről való elképzeléseket is.
Mintha csak azokat a kérdéseket boncolgatnák tovább a művek, amelyeket a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotása, Bodor Ádám Sinistra körzete is, a kiállítás kurátora, Hornyik Sándor azonban egy másik, távolabbi párhuzamot is említ, mégpedig Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című kisregényét a hetvenes évek elejéről, azt a sci-fit, amelyből később Andrej Tarkovszkij a hetvenes évek végén a Sztalker című filmet leforgatta. A modern, hitehagyott ember és környezete, az abban megjelenő tárgyak viszonya, a pusztulás és a túlélés kapcsolata – a kiállított alkotások egy része (mert természetesen sok minden másról is szólnak az utóbbi öt évben Élesden készült művek, a kiállításon összesen tizenhat művész munkái szerepelnek) ezzel az irodalmi háttérrel jelenik meg, s egymással való párbeszédben mondja el mindazt, amit a láthatatlan és mégis (még mindig, mindenütt) jelen lévő Zónáról tudni, vagy legalább sejteni lehet.
Sztrugackijék Zónája vélhetően úgy keletkezett, hogy földön kívüli civilizáció tagjai látogattak a földre, s hirtelen távozásukkor olyan tárgyakat hagytak a Földön, amelyek különleges tulajdonságaikkal erősen hatnak az emberek életére. E történetre utalva mutatnak be a művészek saját alkotásaik mellett egy-egy olyan tárgyat is, amely különlegesen fontos a számukra, s hogy miért az, azt néhány soros szövegben mondják el. Került így a képek, szobrok mellé festőruha és fújt üvegpalack, aranyos csillogású kő a Hárompataka pisztrángos vizéből és vákuumterelő szerkezet és sok minden más. Az egyik művész egy lezárt befőttesüveget állított ki, amelyet születésnapjára kapott a többiektől. Nem más a tartalma az üvegnek, mint az ajándékozók közös lehelete. A legkevesebb, semminek látszó valami. A legtöbb, ami csak adható.
(Zóna – Az Élesdi Művésztelep elmúlt öt éve, Debrecen, MODEM, látogatható április 6-áig.)
