Holy Motors
A kortárs európai mozi egyik legexcentrikusabb alkotója, Leos Carax 13 év után állt elő ismét rendezéssel. Az egykoron a A Pont Neuf szerelmeseivel egyszeriben híressé váló rendező legutoljára a megosztó Pola X-et rendezte, a Holy Motors viszont még annál is zavarba ejtőbb és megosztóbb darab. Főhőse egy szerepjátszó férfi, akinek fő foglalkozása a különféle karakterek és helyzetek eljátszása. Ebben a szituációban pedig végletesen összefonódik képzelet és valóság, s a rendező szándéka szerint lépten-nyomon provokatív helyzetek elé állítja a nézőt. A Holy Motors nehezen elmesélhető, vizuálisan nagyon kitalált darab, amely elsősorban a szürreálisra és végletekig szélsőségesre kiéhezett nézőket fogja megnyerni magának. Cannes-ban szerették, bár díjat végül nem nyert.
A házban
Francois Ozon éveken át a francia film provokatív fenegyerekeként volt számon tartva, aki családdal, nemiséggel, és nemi szerepekkel is meglehetősen lazán bánt, ha témája megkívánta. Az elmúlt időszakban aztán nemcsak elmozdult a fősodor irányába, de készített olyan, vállaltan műfaji alkotásokat, amelyek a stúdiókereteket és a hagyományos filmkészítési trendeket dicsőítették. Műfaji kalandozásai után a rendező most visszatért a thrillerhez, s szemmel láthatóan ez a terep áll neki a legjobban. A házban pedig majd olyan jó, mint eddigi legsikerültebb filmje, a hasonló műfajú, sőt egyező tematikájú Swimming Pool. A történetben adva van egy irodalomtanár, akinek herótja van a tehetségtelen és érdektelen diákoktól, ezért felüdülés számára egy fiatal, akinek nemcsak mondanivalója van, de kreatívan és roppant eredeti módon fogalmaz. Folytatásos története koraérettségről árulkodik, főleg amikor azt is megtudjuk, hogy barátjával és családjával való kapcsolata a leírtakkal egyező módon zajlik a való életben is. Miközben a tanár a gyerek minden szavát issza, és teljesen a hatása alá kerül, a fiú a törvényesség határait átlépő játszmába kezd, amelybe mind jobban bevonja és behálózza a gyanútlan pedagógust is. Kritikánk a filmről itt olvasható.
Dől a moné
Nem túlzottan szerencsés szójátékkal a Dől a moné címe egy Monet-festményre utal, amit még a fonetikus kiejtést ismerők sem biztosak, hogy elsőre megértenek. Michael Hoffman egy 1966-os Michael Caine-film, a Gyalogáldozat remake-jét készítette el most nekünk, Caine szerepében az Oscar-díjas Colin Firth-szel. Akkor egy hongkongi táncosnő (Shirley MacLaine alakításában), most egy texasi rodeókirálynő (Cameron Diaz) segédkezik a férfinak a tökéletes bűntény végrehajtásában, amellyel kapzsi főnökét (Alan Rickman) akarja megleckéztetni. A tét pedig egy hőn vágyott Monet-festmény. A Dől a monét a Változások kora, Szentivánéji álom és Szép kis nap! rendezője készítette, ami már önmagában elegendő érv, hogy odafigyeljünk a filmre. Kár, hogy a végeredmény egy kissé modoros és futószalagról érkező tömegtermék lett.
Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
A kilencvenes évek megkerülhetetlen akciófilm-rendezője, a finn Renny Harlin igényes és sikeres darabokkal örvendeztette meg a műfaj kedvelőit. A Még drágább az életed és a Cliffhanger – Függő játszma pedigréje kikezdhetetlen, a Ford Fairlane kalandjait nálunk – főleg Nagy Feró emlékezetes szinkronja miatt – kultikus imádat övezi. Mint annyi alkotónak, például Guy Ritchie-nek is nem is olyan régen, neki is a szerelem lett a végzete. A rendező, felesége Geena Davis főszereplésével készített, A kincses sziget kalózai hatalmas bukta volt 1995-ben – akkor terjedt el Hollywoodban, hogy nem szabad kalózos filmeket készíteni –, és a láthatóan elfogódott direktor munkássága úgy megfeneklett, hogy tulajdonképpen azóta nem volt képes magához térni. A rendező felsült az egy évvel később szintén Davisszel készített Utánunk a tűzözönnel is, majd 1998-ban, vélhetően a szakmai okok miatt is, válással végződött a kapcsolat. Harlin pedig egy-két évente előáll egy-egy újabb akciófilmmel, amelyek minősége legfeljebb középszerű, kasszáknál pedig meglehetősen visszafogottan szerepelnek (talán az egy Háborgó mélységet leszámítva). A Halálhegy – A Dyatlov-rejtély megtörtént eseményeken alapul: 1959-ben Igor Alekszejevics Gyatlov vezetésével kilenc tapasztalt szovjet fiatal sítúrára indult az Urálban. Néhány nappal később megrázó körülmények között bukkantak a holttestükre. Az ügyet azóta sem tárták fel, sőt az aktákat titkosították. Mindez jó alap egy amerikai filmre, amelyben a tragédia évfordulóján öt amerikai elindul, hogy végére járjon az ügynek. És mivel a hegy neve Halálhegy, a fiatalok pedig kamerákkal indulnak útra, afféle Ideglelés-jellegű nyomozásra, pontosan sejthetjük, hogy mi vár rájuk.
No
Pablo Larraín itthon talán nem annyira ismert név, bár a rendezőre külföldön egy ideje már fokozottabban figyelnek. A Tony Manero című filmjében egy férfi kerül John Travolta Szombat esti láz című táncoskarakterének hatása alá, a Santiago ’73 pedig Sallvador Allende rezsimjéről szól. Utóbbi politikai tónusa jelenik meg a Nóban is, amely a 17 évig tartó Pinochet-rendszer bukásáról szól. Az idén méltán Oscarra is jelölt (a legjobb külföldi film kategóriában, melyben végül Michael Haneke Szerelem című drámája nyert) mozi főhőse a Gael García Bernal megformálta reklámszakember, aki reménytelen választásra készíti fel amerikai marketingmódszerekkel az ellenzéket. Larrain remek stílusban és archív felvételek használatával tesz időutazást 1988-ban, Bernal pedig ismét bizonyítja, hogy miért szerette meg a világ Inárritu mexikói áttörésében, a Korcs szerelmekben. A No politikai dráma, de feszültségteremtése és míves kivitelezése a témára kevésbé fogékony nézők számára is vonzó lehet.
