Ha falra akasztom a táskát, az már képzőművészet?

A Medence Csoport lassan egy évtizede ismert az ökotudatos és újrahasznosítható termékek gyártása és tervezése terén. Decemberben új helyet nyitott, ahová nemrég egy kiállítás is beköltözött.

A Medence Szalon és Concept Store egyszerre műhely, shop, alkotótér, galéria, közösségi tér. A Pipa utca 4. szám alatti kis helyiségben alig két hónap alatt indult be az élet. A kísérlet tehát – egyelőre – sikeresnek tűnik, az eladott termékek száma egyre nagyobb, a fazonok, modellek is sokasodnak, az emberek, vásárlók szinte otthon érezhetik magukat, s szemmel láthatóan páran otthon is érzik magukat. Eljött az idő tehát, hogy átlépjenek bizonyos eddig szilárdnak tűnő határokat, a művészeti élet olyan területei felé is nyissanak, ahol a „design” és az e köré szerveződő csoportok eddig még nem jártak. Ez pedig a képzőművészet.

Mondhatjuk: egy világban élünk mind, ugyanazt látjuk, és a magunk eszközeivel ugyanarra is referálunk − alkossunk, működjünk az élet bármely területén. A szociális körök, csoportok azonban annak ellenére még mindig elég zártak, hogy az elmúlt 20 évet a kommunista társadalomból történő nyitásként, egy új generáció korszakaként szokás interpretálni.

Egyáltalán nem vagyunk annyira nyitottak ugyanis, mint ahogy az papíron le van írva vagy amilyennek gondoljuk magunkat. Még mindig szorítanak bizonyos műfaji, tematikus határok. Így viszonylag ritka alkalom, amikor a képzőművészet, a design-iparművészet és a kézművesség egy cikkben szerepelhet. Amiatt talán, mert a képzőművészek, az iparművészek többnyire saját jól körülhatárolható szociális köreiken belül alkotnak, és még mindig elég ritka − bár korántsem egyedülálló –, ha képző- és iparművészek együtt gondolkodnak közös témákon.

A képzőművészek a galériákban, az iparművészek a céges világban próbálnak többnyire szerencsét próbálni, és mivel e kettő ritkán (mondhatjuk, alig) van átfedésben, a baráti körök és egy-két kósza ötlet kivételével nem alkotnak közös kulturális életteret. Ez igazából mindig is így volt: nem véletlenül folyik e két irány művészeinek képzése a város két felén, két külön egyetemen, ennek következményeként két, párhuzamos szubkultúrát építve fel.

Kerekes Gábor képzőművész (nem összetévesztendő a fotóművész Kerekes Gáborral), valamint kiállítótársa, Szentesi Csaba alapvetően máshogy viszonyul ahhoz, hogy mi számára a „talált tárgy”, vagy „talált kép” fogalma. A Medence Csoport iparművészei, designerei táskákat, használati tárgyakat készítenek lebontott molinókból − „talált képekből” − a céges világ lefutott reklámjainak elhasználódott vizuális elemeiből. Felhasználják ezeket, de alapvetően praktikus, dekoratív tárgyak formájában.

A két képzőművésznek a „talált kép” azonban más képzeteket kelt. Kerekes lejárt, szemétté lett divatmagazinok képeiből készít kollázsokat. A kidobott és ezáltal értéktelenné vált „trendek”, „hype-ok” szimpla színes felületté degradálódott szeletei állnak össze, a mostani kiállításon a Műhely egyik falát betöltő hatalmas kollázzsá.

Érdekes a kontraszt a Medence Csoport boltban plakátjai, street art ihletésű dekoratív falfestései és burkolatai, valamint Kerekes képzőművészeti alkotása között. Ahogy erősíti ugyanis, éppúgy gyengíti egymást e két, hasonló kiindulással bíró, de ellentétes szándékú koncept. Az egyszeri néző megzavarodva már „jelentést keresne” a bolt színes plakátjain, flyerein, illetve – ami rosszabb − előzetes felszólítás híján akár dekoratív dísznek is nézheti a képzőművészeti alkotást. Nem lehet rögtön eldönteni, hogy Kerekes munkái nem elég kiforrottak, vagy a háttérben zakatoló ipari varrógép hangja töri meg a szemlélő áhítatát. Hisz a „redesign” során a kidobott termék ugyan átlényegül, de újra termék lesz, míg a képzőművészeti alkotás során – elvileg – új lényeget nyer. Ha nyer.

Szentesi Csaba munkái nem okoznak már ekkora törést, az általa véghez vitt „koncept” alapvetően közelebb áll a „redesign” gondolatához. Használt, leselejtezett ruhákból dolgozik, melyekre vagy szitanyomással, vagy digitális printeléssel visz fel további motívumokat. Tájkép-ülőke, képgrafikák, festmények lesznek az eredmények: redesign ez a javából.

Feltehetjük a kérdést: hol van ebben a képzőművészet? Ugyan itt is leesik a tantusz, de az alapvetően mulattató tárgyak nem lógnak ki (talán túlságosan is beolvadnak) a környezetbe. Hisz Szentesi − mondhatni szatirikusabb − képzőművészeti konceptjénél a vicc éppenséggel „beül” a környezetbe, s bár egy galériában lehet, hogy erősebb kontrasztot teremtene, itt szépen belesimul a Medencébe, és „úszik egy kört”.

A kiállítás összességében tehát nevezhető egyenetlennek, és a kiállított munkák sem feltétlenül meggyőzőek, de a Medence Concept Store-ban létrejövő különleges „társbérlet” mindenképp elgondolkodtató és izgalmas. Redesign és a poszt-posztmodern dekonstrukció: melyik-melyik? Van-e egyáltalán lényegi különbség, ha nem a Szöveg, hanem a tárgyak felöl közelítünk? Hol van az interaktivitás és az utilitás, a hasznosság határa, és ha átlépjük, milyen új minőség jön létre? Mi az, ami e kettőt megkülönbözteti a 21. században, s milyen közös térben, helyzetben tudnak egymással együtt létezni? Hisz valójában immár az összes korábbi kötött műfaji és technikai határt átlépve az egyetlen különbség: a „ne nyúlj hozzá!”

Forrás: Facebook

Sarkítva: ha felveszem a molinót táskának, tehát használom, akkor iparművészet, ha a falra akasztom, képzőművészet? Valóban születik-e képzőművészet ekkor, vagy a képzőművészetet − szemben a dekoratív faldíszekkel − a vezetőszöveg szüli, tehát ha van aláírás-melléírás, akkor képzőművészet, de ha „csak úgy ott van”, akkor egyszerű falfestés, takaró felület? Ha teszek egy Foucault ihlette sokatmondó idézetet mellé, akkor képzőművészetté lényegül a „dekonstruált kép” pop arttá, konceptuális művé lesz, ha nem teszem, akkor jópofa design, esetleg iparművészeti tárgy?

Reméljük, hogy ennél azért többről és másról is van szó. Azt is reméljük, hogy ez a kiállítás egy folyamat kezdete, nem a vége, és ezek a viták, társalgások, akár meghökkentő ütközések nem egy újabb elkülönülést, hanem további kommunikációt fognak eredményezni a hasonló kiindulással rendelkező, hasonló gondolkodású fiatal művészek között.

De nem morfondírozhatnánk ilyen témákon, ha nem lenne Budapesten immár egy olyan hely, amely puszta létével átlépi a korábban megszokott korlátokat, s egyszerre műhely, bolt és galéria.

(On ’N’ On. Kerekes Gábor és Szentesi Csaba kiállítása a Medence Szalon és Concept Store-ban, IX. kerület, Pipa utca 4. Március 22-ig látható.)