Nick Cave új lemeze: kilégzés, megnyílás, felszállás

Push the Sky Away címmel megjelent a Nick Cave and the Bad Seeds új lemeze. A korosodó ausztrál művész-rocker szokásos kísérőzenekarával ezúttal visszafojtott nyugalommal elemzi önmagát, a nőket és világunk mai állapotát.

Az irodalmár-könyvtáros családba született és ausztrál vidéken felnőtt; a tágas, de néptelen és eseménytelen vidékről a nagyvárosba, majd Európába szökő Nick Cave immár ötvenhatodik évét tapossa, és negyven éve alkot zenét néhány állandó s számos változó művésztársával. A lázadó természetű, elborult, sötét, gótikus témákat dalszövegekben és irodalmi próbálkozásokban is boncolgató Nick Cave a hetvenes-nyolcvanas évekbeli post-punk, zajrock és alternatív rock szubkultúrák egyik nemzetközi sztárja lett, aki főleg Londonban és Nyugat-Berlinben sétálgatott az élet vadabbik oldalán. A polgárpukkasztó művész az évtizedek során persze fokozatosan visszavett a harsányságból, de továbbra is az élet, a halál, a szerelem, a hit kétséges, sötétebb oldalát, a biblikus bűnök és feloldozások örök témáit boncolgatta. Cave a kétezres évek végén a Grinderman nevű zajos hardrock oldalprojekttel lepte meg a hallgatóit, hogy aztán most visszatérjen a Bad Seedsszel közös munkához.

A Push the Sky Away immár a tizenötödik lemeze a Nick Cave and the Bad Seedsnek. Szép lemezmennyiség ez egy veterán rockbandától is. De hiába van szó egy sokadik lemezről: tompa és unalmas önismétlés helyett egy érzékeny és őszinte, súlyos (ön)vallomásokkal és légies popköltészettel teli, visszafogott, minimalista lemezt készített az ausztrál énekes és társasága. A Push the Sky Awayt Dél-Franciaországban, egy XIX. századi provance-i kastélyban vették fel. Talán a környezet is hozzájárult ahhoz, hogy a korábbi vadság ma már csak elegánsan szellemes, ravasz és elgondolkodtató dalszövegekben köszön vissza, amihez a blues, a gospel, a bárdzseszz, a visszafojtott, balladisztikus alternatív rock eszközeit használták – egy kis szöszmötölő elektronikus körítéssel vegyítve. Hol klausztrofób, hol pedig kitárulkozó, tágas térben megszólaló, felemelő hangzás jellemzi a lemezt, amelyet természetesen végig ural Nick Cave jellegzetes, kifejező, sokszínű bariton énekhangja.

Cave szerint a lemez szövegeit sokszor internetes barangolásai, a Google-lel és a Wikipédiával felfedezett furcsaságok ihlették, ami elgondolkoztatta arról, hogy az internet hogyan befolyásolta valóságérzékelésünket, és hogyan kérdőjelezte meg a dolgok fontossági sorrendjéről alkotott nézeteinket. A médiaelméleti költészet mellett persze a nőkről, a női testről sem feledkezett meg a vén, bajszos kujon a dalszövegekben. Cave jól ismert történetmesélős énjével női sorsokat és a nőt magát is megénekli az új album dalaiban. A lemez borítója máris meghökkent: egy ízléses fekete-fehér fotón Nick Cave kitárja az ablakot a meztelenül ellépő feleségének. A kissé John Lennonra és Yoko Onóra emlékeztető külcsíni gesztus mögött tartalmas belbecset találunk. Cave rajta tartja szemét a világ alakulásán, és egyrészt izgatja, másrészt megijeszti az, amit lát.

Az albumnyitó We No Who U R máris az egyik legminimalistább dal a lemezen, szomorú nyitány a megbocsátás szükségtelenségéről és kéregető kezekre hasonlító fákról. A Wide Lovely Eyes viszont egy sokat megélt, idősödő férfi maníroktól mentes, őszinte, balladisztikus szerelmi vallomása: „Az éjszaka tágul, én is tágulok, kezeidet nézem, pillangóként landolnak / Mítoszaink és legendáink mentén, barátainknak mesélt vicces történetek mentén, csukd be az ablakot, takarítsd el a felfordulást, későre jár, sötétedik, közelebb a véghez”. A szétcsúszott, egzaltált Water's Edge egy kis művészi szociomegfigyelés a brit Brighton fürdőhelyen tobzódó ifjúságról, a lábukat széttáró lányokat hajkurászó fiúk hordáiról. A lassan építkező, a végén vonósokkal kiegészült himnusszá fejlődő Jubilee Street szürreális történet egy Bee nevű lányról. A Mermaids álomszerű, játékos költemény hableányokról és hitről. A We Real Cool zongorával, vonósokkal kísért jeremiád, szembesülés a túlságosan megmért és megismert világgal, olyan ütős sorokkal, mint például „A Wikipédia mennyország, amikor már nem akarsz többé emlékezni”.

A Finishing Jubilee Street mintha egy beatköltemény ritmikus szavalása lenne minimális zenei alapokra. Ez vezeti fel a Higgs Bozon Blues, ami szintén a beatköltők műveire emlékeztető szürreális vízió a világ állásáról, részecskegyorsítókról, luciferi alkukról, szimulációkról, vírusokról és a jövőről, ami már nem érdekes, hogy mit hoz... A bluesos alapok egyre erőteljesebbek lesznek, ahogy Nick Cave egyre egzaltáltabban énekel, szaval, prédikál és sóhajt a közel nyolcperces, vizionárius monológban. A Higgs Bozon Blues mélységével és sűrűségével az album katartikus fordulópontja, amit már csak a lemez címét adó Push The Sky Away követ himnikus orgonájával, valamint tépelődéssel és sikerekkel vegyes ötvenöt életév minden átadható tapasztalatával: „ha úgy érzed, mindened megvan, amiért jöttél, ha mindened megvan, és nem akarsz többet, akkor is tovább kell tolnod, tovább kell tolnod az eget”.