Száz éve született Szobotka Tibor író

Száz éve, 1913. március 19-én született Budapesten Szobotka Tibor József Attila-díjas író, irodalomtörténész, műfordító.

Grund
2013. 03. 19. 9:21
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Gyermekkora a Trianon utáni Magyarországon telt, e komor korszak reménytelensége összefonódott családjának boldogtalanságával. Anyja szigorú osztrák intézetben nevelkedett, klasszikus műveltségű asszony, apja a ligeti mulatságokat kedvelő gyári tisztviselő volt, az érzékeny lelkű és törékeny egészségű kisfiú e két állandóan vitatkozó ember közt vergődött. Szobotka már kisiskolásként az irodalom bűvöletében élt, verseit a szélesebb rokonság előtt kellett rendszeresen felolvasnia. Orvosnak szánták, de miután elájult egy csirkevágás láttán, szülei beletörődtek abba, hogy tanár legyen.

Érettségi után a pesti egyetem angol–német–művészettörténet szakára iratkozott be, s 1936-ban középiskolai tanári oklevelet és bölcsészdoktori címet szerzett. Első regényét 19 éves korában írta, s egyetemistaként is rendszeresen írt szépprózát, esszét, de még tangószöveget és filmforgatókönyvet is. Bőven volt élményanyaga: jól ismerte az éjszakai életet, legendásan sok szerelmi kalanddal büszkélkedhetett, többször járt külföldön is, Angliában hosszabb időszakokra is. Alapélménye a szegénység maradt, bár minden alkalmat megragadott, hogy pénzhez jusson, az írás és tanulás mellett tanítványokat is vállalt.

A diploma megszerzése után egy évig katonáskodott, leszerelése után tanítani kezdett, s közben folyamatosan publikált. A második világháború idején katona volt, de 1944 októberében egy szabadság után nem tért vissza ezredéhez, s lakásukban rejtőzött a háború végéig. Budapest ostromakor elveszítette első feleségét és csecsemő kisfiát, e traumát 1946-os, Száműzetésben című regényében próbálta feldolgozni.

1945-ben a Magyar Rádió irodalmi főosztályára került, előbb szerkesztő, majd a műsorfőtitkárság vezetője lett. 1947-ben, az írószövetség balatonlellei fogadásán találkozott először a fiatal írónő Szabó Magdával, a munkakapcsolatból hamarosan életre szóló szerelem, 1948-ban házasság lett.

1950-ben Szobotkát elbocsátották a rádiótól, s egy ideig a Tankönyvkiadó Vállalatnál dolgozott nyomdai korrektorként, illetve a kereskedelmi részleg alkalmazottjaként. 1952-től két éven át egy általános iskolában tanított, 1954-ben az ELTE dékáni hivatalában dolgozott. 1957-től a világirodalmi tanszéken előbb adjunktus, majd 1966-ban docens lett, innen vonult nyugállományba 1973-ban. 1963-ban az irodalomtudományok kandidátusa lett, 1974-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Irodalmi pályája kényszerű megszakításokkal alakult, rövidebb lélegzetű írásait közölték a lapok, de regényei kiadása sokszor nehézségekbe ütközött. Legnépszerűbb regényének az 1959-es Megbízható úriembert tartják, amelyben a negyvenes évek elejének társadalmi közegét ábrázolja érzékletesen. Sikeres könyve volt az 1973-as, Züzü vendégei című társasági regénye is, amely az ötvenes évek közepének történelmi háttere előtt játszódik. Jelentősek Shelley-ről, Keatsről, Thomas Mannról írt tanulmányai, valamint Az angol irodalom 1789–1871 közötti történetét feldolgozó műve. Műfordításai közül Sinclair Lewis, John Galsworthy, George Eliot és James Joyce magyarra ültetései a jelentősebbek.

Szobotka Tibor 1982. február 26-án halt meg Budapesten. Életműsorozatát 1983-ban a Magvető Könyvkiadó indította el. A rendelkezésre álló naplók, tartalomtervezet és elkészült részek segítségével életrajzát özvegye, Szabó Magda fejezte be, a mű Megmaradt Szobotkának címmel szintén 1983-ban jelent meg. Szabó Magda 1992-ben díjat alapított emlékére az év legjobb novellája vagy kisprózája jutalmazására. 2010-ben a Szabó–Szobotka életmű ébrentartására, szellemiségük megőrzésére egy alapítvány létrehozta a Szabó Magda és Szobotka Tibor Emlékéért díjat.

Amikor megismerkedtünk, még költő voltam, nem is gondoltam prózaírásra. Devecseri szerette a verseimet, rábeszélt, próbáljam meg elhelyezni őket a Rádiónál. „Mért nem keresed fel az irodalmi osztályon azt a nagyon tehetséges Szobotkát?” – kérdezte tőlem egyszer, mikor benn ült nálam a minisztériumban, ahol akkor az államtitkárságon dolgoztam. Azt feleltem, nem házalok szellemi termékeimmel. „De ez nagyon rendes ember – agitált tovább –, és olyan árva szegény.” „Sajnálom” – feleltem. Még visszaszólt az ajtóból, nem gondolnám-e mégis meg, ez a Szobotka tetszenék nekem. Akkor már ingerülten ráztam meg a fejem, a verseket, amelyek között lapozott, visszadobtam az íróasztalfiókomba. Elég bonyolult volt az én életem, nem óhajtottam új ismeretséget kötni senkivel. Honnan tudhattam volna, hogy akivel vonakodom találkozni, olyan lesz majd számomra, mint a páncél, hogy amíg csak él, mindig köztem áll majd, és a világ között, elsikkasztja a postámból a mocskolódó kritikákat, meg ne sérüljek munka közben, míg a szervezett hajsza folyik ellenem, hogy azt ajánlja majd, mikor családostul ott vergődünk a Rákosi-korszak kútjának fenekén, ideadja, amije csak van, minden pénzét, sőt ha az öregeimnek könnyebb lenne úgy, akár leköltözik Debrecenbe is dolgozni, hogy mikor a személyi kultusz dühöngése idején már csak a napi levesünkön élünk, mert minden nélkülözhető fillér a folytonosan beteg, gondok közt fúlódó nyugdíjas szüleinknek kell, éjszakai különmunkát vállal, engem ágyba parancsol, ő dolgozik hajnalig, s fényfogóval takarja el a lámpát, meg ne zavarjon, míg alszom. Hogy tudhattam volna abban a percben, mikor Devecseri kimondja a nevét, hogy ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én se Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. „Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.” Amiket azokban a dúlt, gyilkos időkben írtam, valóban sorra csak neki születtek.

(Szabó Magda: A vidéki lány, részlet. In: Megmaradt Szobotkának. 1983.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.