„...Olyan grafikusból viszont, aki a felszín mögé lát, s ezt úgy tudja – egyéniségéhez igazítva – kifejezni, hogy (keserű, felszabadító) mosolyra, kacagásra, megszégyenültséget eláruló fintorra késztessen, ilyen grafikusból kevés, nagyon kevés jut egy-egy országra, népre.” Kántor Lajos kolozsvári író soraival – amelyek a kiállításon is olvashatók – nehéz lenne vitatkozni, ugyanakkor örömmel nyugtázhatjuk, hogy kicsiny országunk egészen jól áll az egy négyzetméterre jutó, a ceruzát, tustollat és ecsetet kíméletlen profizmussal és elnéző gyengédséggel használó keserű ironikus képalkotóból. Tettamanti Béla is ilyen grafikus. Munkáinak minden pórusa telített azzal a sajátos közép-kelet-európai léttapasztalattal, amitől kicsit nehezebben emelkedik időnként a mellkas, és amitől élesebb sokszor a gúny, keserűbb a kacaj, mint nyugatabbra.
Nagyon is helyénvaló, hogy az ismert illusztrátor és karikaturista számtalan grafikája most épp a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között látható. Tettamanti képeit ugyanis olvasni (is) akarja a képek nézője: a legtöbbször fekete-fehér illusztrációi, de még a témájukban értelemszerűen erősen meghatározott könyvborítói is mintha egy-egy történetet, egyúttal filozófiai feladványt lepleznének. Éppen ezért a Tettamanti-féle derű alaphangja nem a rötyögő muhaha, hatását a finom, és cseppet keserű félmosolyban mérik.
A kiállítás széles merítést nyújt a több évtizedes pálya eredményeiből, az újságborítóktól (Új Tükör) kezdve a mesekönyv-illusztrációkon át (Háy János, Lázár Ervin) a könyvborítókig (többek között Woody Allen vagy a már idézett Kántor Lajos köteteihez). És persze Örkény is előkerül, akinek páratlan világa valahogy Rébert is, meg Tettamantit is magához „groteszkítette”.
A „tettamantizmus” azonban mintha minden munka és megbízás esetében előtűnne: a váratlan asszociációk, az időnként optikai trükké bonyolódó formajátékok, a nagy, homogén felületet és a kidolgozott részletek és a különféle stílusok gátlástalan összejátszása határozzák meg munkáit. A mértani formákba szuszakolt valóság tereiben bolyongó, tömegben is magányosnak ható figurák, a korona mögül kikandikáló apró királyfigura – ezek mind egy olyan grafikai nyelv ábécéjéhez tartoznak, ami az illusztráció során nem leegyszerűsítve újramondani akarja a már leírtakat, hanem a szöveg rejtett dimenziói felé terelni a tekintetet.
Tettamanti stílusa azonnal felismerhető, miközben sokszólamú grafikai világ ez. Hogy mennyire képes uralni a különféle stílusokat, arra a legjobb példát azok a grafikák jelentik, amiket más grafikusok – Réber László, Hegedűs István vagy éppen Gyulai Líviusz – előtt tisztelegve készített. Ezeken tökéletesen idézi fel a megidézettek kézjegyeit, miközben beoltja őket egyszerre pimasz és mégis hagyománytisztelő grafikai magánvalóságának karcos ízeivel.
(Rajzok és festmények – Tettamanti Béla kiállítása. Petőfi Irodalmi Múzeum. Megtekinthető május 26-ig)
