Közönséges bűnözők
Hogy egy film születése pillanatában képes klasszissá válni, arra nem is találhatnánk jobb példát a Közönséges bűnözőknél. Bryan Singer mindössze 31 évesen(!) rendezte meg pazar szereposztással ezt a csavaros filmet, ami annyira ütős, hogy jómagam gyors egymásutánban kétszer láttam annak idején a mozikban. A történet maga fenomenális: lassan indul be, s már épp azt gondolnánk, hogy ebből semmi nagyívű nem jöhet ki, amikor a sztori afféle önálló organizmusként elkezd fejlődni, s mire a végére meglesz a nagy fordulat, csak a fejünket kapkodjuk a boldogságtól. Pedig amikor a film elején egy leégett hajóban egy rakás hulla mellett egy megégett magyart és egy kriplit találnak. Előbbi nincs kihallgatható állapotban, utóbbi pedig egy szimpla hülyének tűnik, akinek csak egyszerűen szerencséje volt. Aztán elkezd mesélni, s egyre nagyobb ívű maffiatörténet bontakozik ki a kihallgatások során, amelyben közönséges bűnözőkről derül ki, hogy egyszerű balekok voltak. Kevin Spacey-ről pedig hogy zseniális színész. Jutalma alakításáért első Oscar-díja lett, amit megkapott a ravasz forgatókönyvért Christopher McQuarrie is, Bryan Singer jussa pedig a világhír és elitrendezői státusz lett. Éljen sokáig Keyser Söze.
Sokan állították már Paul Verhoeven előtt, hogy a legveszélyesebb fegyver a női test. 1992-ben a magyar Joe Eszterhaz szuper erotikus thrillert írt Michael Douglasnak és még inkább Sharon Stone-nak, aki olyan lélegzetelállító femme fatale-ként tündökölt a vásznon, amelyre évtizedekkel korábban talán csak Rita Hayworth és Lauren Bacall volt képes. Douglas egy gyilkossági ügyben nyomoz, de a platinaszőke Stone teljesen rabul ejti, s olyan kábán ugrál a hosszú combok láttán, mintha dróton rángatnák. Az Elemi ösztön kétségtelenül képeivel és hangulatával vált igazán emlékezetessé, bár a jégcsákányos gyilkos személye is kifejezetten érdekes persze. A történet minden erénye ellenére azonban az egészet Sharon Stone erotikától fülledt jelenléte koronázza meg, akinek hírhedt jelenete – amikor bugyi nélkül vesz részt a kihallgatáson és a székben ülve minden nyomozó (és néző) a lábai között fürkészi az igazságot – még úgy is letaglózó, hogy igazából nem is látni semmit.
Nem is olyan régen néztem meg ismét George Roy Hill 1973-as klasszikusát, és könnyek szöktek a szemembe, hogy milyen istenáldotta nagy tehetség volt Paul Newman és Robert Redford, akikhez foghatók ma elvétve vannak. A nagy balhé pedig egyszerűen fergeteges, az első pillanattól kezdve, amikor még Robert Redford csak az első pitiáner átverését csinálja, a végső nagyszabású, több tucat embert megmozgató átverés megszervezéséig. Ebben a moziban nem is egy, mindjárt két nagy manipulátor akad, Redford és Newman ugyanis teljesen egyenrangú partnerként szeretnék megkopasztani a gazdag maffiavezért, aki rettenetesen gyanakvó, ezért csak és kizárólag az évszázad csalásával lehet átverni. És ha valakik képesek ezt megszervezni, az Newman és Redford. George Roy Hill pedig nem is tehetne mást, mint hagyja játszani a fiúkat, akiknek annyira jól áll a harmincas évek, mintha mindig is odatartoztak volna. Igazi csapatmunka ez, amelyet az Amerikai Filmakadémia hét Oscar-díjjal jutalmazott, a nézők imádták, a kritika pedig vég nélkül hozsannázza, pedig már negyven éve készült.
Legbelső félelem
Nem feltétlenül korszakos mozi, de Edward Norton miatt igenis emlékeznünk kell erre a remek kis thrillerre, amelyben Richard Gere-t minden határozottsága ellenére úgy megvezetik, ahogy még Julia Roberts sem tette a Micsoda nő!-ben. Figyelem, nem árt rögzíteni a tényt, hogy Norton ekkor első filmszerepében, 27 évesen robbant be a semmiből a köztudatba, lebilincselő alakítása pedig rögtön Oscar-jelölést is ért. A Legbelső félelem mellékszerepe, valamint a két évvel későbbi Amerikai história X-beli alakítása után nem sokan gondolták volna, hogy nem Norton lesz a következő évtizedek megkérdőjelezhetetlenül és egyedülállóan legnagyobb hollywoodi színésze. A Legbelső félelemben olyan beszari tekintettel bambul mindvégig, hogy egy másodpercig sem merül fel bennünk bűnössége, sem az, hogy mindvégig tudatosan megvezeti ügyvédjét. Így viszont szépen sikerül megcsavarni egy szokványos bírósági krimit, amelyben a végén megkapjuk az áhított 'aha' érzésünket.
Dr. Caligari
Egy falat régmúlt is beférkőzik ebbe az összeállításba, hiszen mégiscsak a filmtörténet egyik legnagyobb manipulátora Dr. Caligari. A német expresszionizmus stílustörténeti korszak nyitódarabját még 1920-ban rendezte Robert Wiene, és a fekete-fehér némafilm olyan formabontó vállalkozás volt, amelyet még az expresszionizmusban sem sokat láthattunk. A látványért ugyanis az a Sturm csoport felelt, amely az avantgárd szellemében egyetlen egyenes vonalat sem szerkesztett a vászonra, s ez a rendezői koncepcióhoz tökéletesen illeszkedett. Statikus beállításai ugyanis minden pillanatban disszonanciát tükröznek, olyan ferde és művi minden, hogy azt elmondani sem lehet. De éppen ezt akarta Wiene, és éppen ettől briliáns a Dr. Caligari, aki hipnózissal képes a történet szerint irányítani az embereket, s akár gyilkosságra is utasítani őket. Cézár pedig az orvos hatása alatt áll, így öntudatlan fegyvere lesz a bűnelkövetésben.
Kedvenc filmtörténeti csokrainkért katt ide, de izibe!
