Derkovits most: 50-50

A fiatal művészek egyértelműen új utakon járnak, és nem feltétlenül a politikában látják elsődleges témájukat, legalábbis a Derkovits-ösztöndíjasok tárlatán ez a következtetés vonható le.

Tavaly az Ernst Múzeumban rendezett tárlat kapcsán sok mindent elmondtunk, ami a szívünket nyomta a Derkovits-ösztöndíj kapcsán. Igazából kár időt fecsérelni a kesergésre, mikor – ahogy tavaly is jeleztük – végre megindult valami, és idén is annyi jó dolog történt a Derkóval. Először is az újak közül néhányan szemmel láthatóan inkább erősítették a tavaly még egyáltalán nem biztosnak tűnő tendenciát. A Derkó idén megint egy picit jobb, mint tavaly volt. Kulturkampf ide vagy oda, a fiatal művészek egyértelműen új utakon járnak, és – néhány művet leszámítva – nem feltétlenül a politikában látják elsődleges témájukat. Hála a nagy terek adta lehetőségeknek, távolságoknak, idén egyértelműen megmutatkozott, hogy igazából két irányzat van jelen a kortárs képzőművészetben.

Nehéz eldönteni, hogy 2013-ban mi számít hagyományosnak. Bizonyos szempontból a kortárs mediatizált képzőművészet ma már inkább tekinthető egyfajta „posztmodern akadémizmusnak”. A dekonstruktív szövegek által ihletett „konceptekben” a „társadalmi” (egyébiránt inkább fosztóképzőként működő) mondanivalóval felruházott munkák az ezredfordulót követően hazánkban is megjelentek. Nemzetközi téren leginkább a Young British Artists csoport által fémjelzett alkotók tartoztak ide, és nagyon trendi volt körülbelül tíz évvel ezelőtt. Egy voltaképp anarchista ihletettségű, radikális végleteinél kifejezetten nihilistának tűnő irányzat volt ez, amely azonban a kétezres évek végén, főleg a válság hatására nyugaton jórészt kifulladt. Persze négy-öt év nem túl nagy távlat, pláne nem a szinte percenként változó kortárs képzőművészeti színtéren, ahol a hájpok, trendek olyan gyorsan váltakoznak szinte, mint egy divatcég kifutóján.

Az viszont tény, hogy az installációk és furcsa „antiművészeti objektek” egyre kevésbé találnak vevőre a megcsappant pénzű milliomosok körében. Még az olyan kultikonok, mint a fenti irányzat pápája, Damien Hirst is kénytelen volt visszatérni a képzőművészet „klasszikus” területeihez. Horribile dictu, képeket és szobrokat készít. Legutóbb már ő is egy köztérre elhelyezett terhes nő szobrával sokkolt, s nem formalinban ázó állatokkal. Hiába, mindenki megöregszik egyszer. A másik irányzatot is tekinthetnénk bizonyos szempontból hagyományosnak, de ez csúnyán félrevezető lenne, hisz inkább ők az újak. Leginkább az anyagszerűség és a képszerűség jelzőjével illethetnénk ezeket a műveket, de nem a sok éven át pejoratívan használt „ósdi” vagy „konzervatív” értelmében. Klasszikus művek, amennyiben képek, szobrok, tárgyak.

A két irányzat tehát egymásnak teremt kontrasztot. Kapunk idén „manifesztumot a jóról és a szarról” – tulajdonképpen ez utóbbi formában –, és ugyanezen teremben kapunk „híres magyar hipsztereket”, ahol a poén az, hogy történelmi személyiségeink bajszosak voltak, és a nyomaték kedvéért néhányan kapnak sztk-szemüveget. Akad papírrepülős vicceskedős „koncept” feldöntött irodaszék is, de ezekkel szemben erősödik a kontraszt, a másik végén képeket festő festők és szobrokat faragó szobrászok, valamint grafikát készítő grafikusok találhatók.

Koós Gábor a szobor és képgrafika határát áttörő monumentális tornyai mellett a készítés előtanulmányait is láthatjuk. A mű a Műcsarnok végének apszisszerű terében szinte szakrálisnak hat, és hihetetlen vizuális vonzerővel húzza be a nézőt. A mű nem csupán hatásos, hanem látszik benne készítőjének alázatos munkája is. Míg a konceptualista munkáknál ez törvényszerűen nem szempont, Koós Gábor munkájánál a fizikai, mesterségbeli határok feszegetése is szerepet játszik, és fontos szempont.

A szintén elsőéves Szvet Tamás „kukucskálódobozai” ugyancsak komoly munkával készülnek. A különböző termekben fel-feltűnő dobozok szinte a kiállítás néma vezetőivé válnak egyfajta interaktív, szellemes útvonalat jelölve ki. Az elsősök közül kiemelkedik még a fiatal miskolci szobrász Szanyi Borcsa, akinek érzékeny és különleges szépségű munkái szintén markáns résztvevői a tárlatnak. Műveit egészen különös, mondhatni zavarba ejtő szépség és finomság jellemzi, miközben csakúgy lenyűgöz a munkák technikai precizitása és virtuóz kivitelezése, dolgozzék bár irdatlan vaslemezekkel egy lepukkant gyárban vagy csipkefinomságú anyagokkal fán, illetve gipsszel. Az elsősök tehát szinte elviszik a tárlatot, legalábbis mondhatjuk, hogy azonnal megtöltik a Műcsarnok hatalmas tereit.

Nem szabad megfeledkezni a fölsőbb évesekről sem: Blahó Borbála és Tóth Angelika tovább folytatja a tavaly megkezdett utat, ahogy Kerezsi Nemere méhei is serénykednek, s tavaly kezdett konceptjét idén is gyarapították, még új elemekkel is gazdagodott az eleve izgalmasan induló projekt. A másodéves Németh Marcell szürke, kietlen, mégis méltóságteljes képeivel hamarosan Kecskeméten is találkozhatunk. A harmadévhez érkező, tehát a Derkón utoljára látható Kis Endre munkái is látványosak, erőteljesek, szuggesztívek. Egész biztosan találkozunk még a nevével a menő galériák falain, ahogy ez már a legutóbbi Art Fairen is volt. Az ő munkái kiemelkednek azon alkotások közül, ahol az ember kicsit azt érzi, hogy az elsődleges cél nem egyfajta művészi szándék vagy gondolat kifejezésre juttatása, hanem az eladhatóság. Ez nem pejoratív manapság: lehet ezt jól és rosszul is csinálni. Néha sajnos a mindenek feletti megfelelés, a művészet árucikként való felfogása nagy színes blöfföket eredményez. Korántsem annyira zavaró ez a jelenség, valójában nevezhetnénk természetes dolognak, de a szomszédos termekben, falakon látható, valóban míves alkotások kontrasztja némileg háttérbe szorítja ezeket a munkákat. A semmitmondó „akciózás”, a rossz értelemben vett „kortárskodás” pedig konkrétan láthatatlanná válik. Két év elteltével bizonyos alkotók már a Derkón túl keresik valódi útjaikat, az elsősök egy új tendenciát erősítve vannak jelen, a másodikosok pedig a közepén tartanak valaminek, amiből épp emiatt látható talán kevesebb.

A végeredmény tehát 50-50: nagyjából a felénél érezzük azt, hogy amit látunk, azért érdemes volt jegyet váltani a – nagy hely miatt – ezúttal drágább kiállításra, a felénél, hála Istennek, elég hamar törlődnek a talán néhol idegesítő vagy kellemetlen emlékek. Ami nem tetszett, azt már láttuk másutt is, tehát igazából hamar törlődnek az „alibiművek”, és megmaradnak a kellemes impulzusok. Reméljük, hogy jövőre a Derkó-cikk címe már 60-40 lesz, és néhány éven belül elérjük, hogy egy igazán 100-as kiállítás legyen a Derkovits-ösztöndíjasok éves beszámoló tárlata.