Ima a hétnek elején – ezt a címet írta Szabó Istvánné Pörnyeszi Mária egy régi Biblia előzéklapjára jó száz évvel ezelőtt, a cím alatt pedig a következő sorokkal kezdte a fohászt: „...adjad, hogy életem mindennapja nékem nevezetes és drága legyen, adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy mindennap valami hasznosat és jót cselekedjek, hogy ne vesszen örökségemből egy nap sem... még nappal van, addig akarok munkálkodni, mert eljön az éj, hol senki sem dolgozhat.” Mintha maga is e mottó szerint élne, a hetvenes évek eleje óta Olasz Ferenc több mint száz filmet készített a televízióban műemlékeinkről, népművészetünk nagyszerű alkotásairól, tucatnyi könyvben és legalább annyi kiállításon mutatta be, gyűjtötte össze a népi szakralitás, tárgyformálás páratlanul szép remekeit.
A hét eleji ima sorai mellé valóban illik tehát az az idézet, amely a Dicsértessék című kötet bevezetőjében olvasható: „Arcodat keresem, Uram, Istenem! / Taníts engem, miképpen keresselek és hol talállak! / Te alkottál, Uram és újraalkottál: / ami bennem jó, az mind tetőled van. / Mégsem ismerlek még igazán” (Szent Anzelm). Olasz Ferenc ugyanis úgy véli, hogy a művész dolga éppen az, hogy a szépségről beszélve, a gonosszal és a cinizmussal szembeszegülve dolgozzon a lélek szabadságáért, amelyhez a szeretet, a bizalom, a barátság ugyanúgy hozzátartozik, mint az, hogy ünnepet szerezzünk embertársainknak.
„Az Istennel való találkozás akkor az igazi, ha nem egyetlen napra, hanem mindenkorra szól – mondta, amikor néhány évvel ezelőtt Magyar Örökség-díja kapcsán interjút készítettem vele. – Az ember bátortalanul arra gondol olykor, hogy valami örökös ünnephez kellene elérkeznünk, máskor azt érzi, hogy egyszerre veszítettük el hétköznapjainkat és ünnepeinket.”
Képeit meditációknak, a lélek mítoszainak nevezi, kérelmeknek és kiáltásoknak valamennyiünkért egy Isten nélküli világban. Pályája kezdetén szülőfaluja parasztembereit fényképezte. Pontosabban arcukat, az arcok kegyetlen gyűrődéseit és konok ráncait, amelyek mögött megbújik egy élet, egy elmúlt élet szépsége, titokzatossága. Ezeken az arcokon egyszerre jelennek meg magának a művésznek a vonásai és a kő- vagy pléhkrisztusok elmosódott, időmarta formái, amelyek Olasz Ferenc fotóin megjelennek. Ezek az arcok egykoron benépesítették az egész Kárpát-medencét, a falusi, mezővárosi emberek életének fontos részei voltak, meghatározták mindennapjaikat. Alkotóik között tanult kőfaragó mesterek vagy ügyes kezű parasztemberek egyaránt voltak.
A fotográfust megragadta az a hit, amellyel műveiket megalkották. Képeivel egyrészt a mindenkori névtelen mestereknek kíván emléket állítani, de arra is emlékeztet, hogy a kereszt mindannyiunk életét jelképezi, hiszen, vallja az alkotó, az emberi lét két pólusa között is ott állnak e keresztek, egy-egy ház előtt a hit, a vágy, a szerelem, a hűség, a remény, az öröm és a fájdalom keresztjei – életünk stációi. Összekötik az eget és a földet, az idő és az örökkévalóság központjai. Ezeket az emberi ész számára szinte megfoghatatlan, a hit segítségével azonban egységben szemlélhető koordinátákat mutatják meg az utóbbi évtized olyan megkomponált felvételei, amelynek mondandója szavakkal aligha megfogalmazható. Hatásuk inkább a zenééhez hasonlítható.
Jól példázza ezt a két évvel ezelőtt karácsonyra megjelent kötete, a Te Deum címlapján is szerepelt egyik legismertebb felvétele, az égő gyertyákkal körülrakott Jesse fája a gyöngyöspatai templomban, a Kálvária, ugyancsak gyertyafényben, ahol havas lépcsők vezetnek a kép legfölső részén fölragyogó korpusz felé, vagy éppen a román kori templombelső, amelynek kőpadlóján ugyancsak imbolygó gyertyafények rajzolják ki a kereszt alakját. Két hosszú és két rövidebb vonalat rajzolnak a fények, mihelyt azonban keresztezik egymást, ugyanolyan jelképeivé válnak a teljességnek, mint a kővirágok a középkori oszlopfőkön, amelyeket a mester akkor is megfaragott, ha talán senki nem figyelt föl rájuk a félhomályban.
De lehet-e egyáltalán homály ott, ahol belülről jön a ragyogás? – kérdezte a recenzens a fenti képek kapcsán Olasz Ferenc a tihanyi kiállítása alkalmából. Hasonló módon folytatva a meditációt a fotóművész legújabb kötete, az 1989-es Dicsértessék bővített kiadása láttán, amely éppen a kereszténység legnagyobb ünnepe előtt látott napvilágot, sötétség és világosság, elmúlás és örök élet, kínhalál és megváltás kapcsolatáról, az anyag és a benne megjelenő szakralitás viszonyáról tehetünk föl újabb és újabb kérdéseket.
Minden kereszt külön történet, az idők homályában elvesző história. Az egyik csodás megmenekülésnek vagy gyógyulásnak állíthatott emléket, a másik készítői talán az úton szerencsétlenül járt utas lelki üdvéért fohászkodtak. De akárhogyan van, ahogyan a képek készítője fogalmaz: „megragadó a névtelen mesterek hite, amellyel megalkották művüket. Szinte érezni megindultságukat, ahogy az anyagot megformálták, igyekezetüket, hogy pontosan azt az ’igazi Krisztust – Máriát’ ábrázolják, akit az evangéliumból megismertek, akivel szenvedésében együttéreznek, akit siratnak és akit szeretnek. Ezek a Krisztus- és Mária-arcok az egykor élt emberek arcai, egy távoli múltból néznek ránk, s üzenetül hagyják örömüket, bánatukat, szenvedésüket. Hitről, belső csöndről, a lélek csöndjéről vallanak, meditációra késztetnek.”
A fotográfus – merthogy Olasz Ferenc egyszerűen így nevezi magát – a könyv bevezetőjében úgy emlékezik, hogy a népi vallásosság tárgyi emlékeit bemutató filmsorozat forgatása során Kisbágyonban találkozott a legszebb pléhkrisztussal. Amikor újra eljutott a helyszínre, a kereszt már üres volt, mert az elrozsdásodott anyag már nem tartotta meg magát, s a templomszolga éppen temetni készült a maradványokat. Végül a képek készítője vitte magával a corpust, s megfáradt napjaiban, utazásokról visszatérve sokszor elmondja előtte azt az imát, amelyet Szabó Istvánné Pörnyeszi Mária ama régi Biblia előzéklapjára jó száz évvel ezelőtt leírt.
(Olasz Ferenc: Dicsértessék, a szerző kiadása, 2013, 207 oldal)
