A pöttyös történet a kedvencem. A kalauz kéri a jegyet, de az utas nem adja, pedig van neki. Aztán adja, de visszakéri a lyukasztásból származó pöttyöt. Ez így elég értelmetlenül hangzik, de ahogy Sándor György mondja, zseniális. Egy előadó ha csak egyetlen mondatot is hagy maga után, már nem élt hiába. A tehetséget a Jóisten nem egyforma kézzel méri, és sokat csak kevés embernek ad. Sándor György az elmúlt hetvenöt évben számos maradandó mondatot adott, amelyik generációk közötti jelzés lett, függetlenül szinte attól, hogy ki milyen tanult ember vagy milyen humorérzékkel született. Az intellektuális humor az a műfaj, amelyikért a leghálásabb a közönség. A színvonal fokmérője nem a hangos nevetés, hanem a belső megrendülés. A jó humor nagyon szomorú és fájdalmas.
Sándor György életének hetvenöt esztendeje alatt végigélte a XX. század fontos eseményeit, és mindig a „másik” oldalra érkezett. Mintha szándékosan tenné. Előbb a holokausztot kellett túlélnie, azután a szocializmust, majd a rendszerváltozást követő kötelező igazodást. Valamit azonban ebben az állandó fizikai és szellemi életveszélyben is jól csinálhatott, mert a stratégia működött. Megúszta a Dunába lövést, a szocializmus alatt az „underground” színházi–szellemi élet sztárja lett, pedig korábban a tehetségtelensége miatt kirúgták a színművészeti főiskoláról. „Tragikomikus volt, hogy én, az eszköztelen ember, mindenféle médiaháttér nélkül, hisz televízióban, rádióban nem szerepeltem, egyre veszélyesebbé váltam. Fogalommá. Zarándokoltak az emberek az estjeimre. Ott ült Nagy László, Pilinszky, Weöres Sándor, Latinovits Zoltán. Sokszor bele kellett mozognom a vastapsba, hogy ne legyen túl nagy a siker” – mondta egy, a Magyar Nemzetnek adott interjújában. Pedig nem volt ez klasszikus politikai kabaré. Csak épp megengedte magának azt, hogy az 1968-as csehszlovákiai invázió után egy vulkánfíber bőrönddel, amelyikre krétával rá volt írva: „Ami, go home!”, bement a színpadra. És annyit mondott: „Ezek a csehek!” Fél év szilencium lett a büntetése.
A hetvenes–nyolcvanas években járta az országot, a diákok zsúfolásig töltötték az egyetemi előadótermeket, Sándor Györgyöt ismerni sikk volt. A műfajáról – magát humoralistának nevezi – tanulmányok születtek. Amikor aztán a nyolcvanas évek végén megjelent a televízióban és megszólalt a rádiókabaréban, kiderült, hogy erre a műfajra, pontosabban Sándor Györgyre tömeges az igény. A burdás tévés szkeccse például olyan örökzöld, amelyet nem tudnak eleget ismételni.
A díjaknak megvan a maguk ideje. Sándor György ezt is lekéste. A Karinthy-gyűrűt, a legnagyobb humoristaelismerést 2003-ban kapta csak meg, majdnem kizárásos alapon. Akkorra már minden kabarettista, aki számított, viselte az ujján. Farkasházy Tivadar, aki segítette annak idején, hogy bekerüljön a médiába, a díjátadó alatt a rádiószékház előtt sétálgatott. Ilyen beteg lett a világ. A Kossuth-díjat csak 2011-ben vehette át. Kevésen múlt, hogy nem Sas József után. Mindez annak köszönhető, hogy a rendszerváltoztatást követő szellemi harcmezőn sem igazodott ügyesen. Hiába, az uralkodó hatalommal szemben termelődő ellenanyag már a vérében volt. Szívesen beszél arról mindig, hogy 1978-ban a piarista Jelenits István hatására katolicizált, hogy napi templomba járó, hogy szeretne híd lenni. Úgy tűnik, nincs nagy tülekedés az általa épített hídon, amelyen össze kellene békülnie a szellemi jobb- és baloldalnak. Sándor György azonban rendületlenül áll a hídfőn, és várja a vendégeket. Mit tegyen mást, ha neki nem érdeke, hanem „csak” értékrendje van. Isten éltesse így sokáig, ahogy van!
