Bizony a kiállítást végigjárva meg kell állapítani, hogy az igencsak tehetséges és éles szemű alkotó személyes szomorúsága nemegyszer kikandikál a reklámesztétika hímpora alól. Úgy hírlik, hogy a német származású, világhírnévre szert tevő Helmut Newton, a talmi csillogás krónikása, a divatfotózás mára végleg kanonizált atyamestere élete vége felé dekadens unalommal viselte el a léha lét terheit. Nem is olyan meglepő ez: buta modellek, felszínes beszélgetések között töltötte ideje jó részét, és feltehetően az sem vigasztalta, hogy idővel művészetként kezdték elismerni, amit megbízásból csinált. Merthogy Newton nem tartotta magát művésznek, inkább olyan mesteremberhez lehet hasonlítani (magát egyébként fizetett mesterlövészként határozta meg), aki számára mindig az adott megbízatás volt az elsődleges ihlető forrás, ugyanakkor tudatosan és szívósan tágította annak az esztétikai univerzumnak a határait, ami sikerrel és hírnévvel viszonozta merészségét.
A newtoni fordulat ugyanis szép lassan megváltoztatta a divatfotózást. Talán ma már nem is tűnik fel, hogy mennyire így van ez, hiszen már jó ideje polgárjogot nyertek a csillogó magazinok lapjain a merész képzettársításoktól és komorabb tónusoktól sem visszariadó fotók. Nem véletlen, hogy Newton ars poeticája szerint a jó divatfotó olyan, mint egy film tetszőlegesen kiválasztott képkockája: a képein látható modellek sokszor mintha filmszereplők lennének, egy sötét krimi vagy éppen egy romantikus dráma áldozatai vagy elkövetői.
A kiállítás három, könyvek formájában is megjelent sorozat képeiből válogat. Az anyag bőségének köszönhetően feltárul Newton alkotói pályájának sokarcúsága. A háború előtti expresszionizmus és a berlini illusztrált lapok jelentették egyfelől az egyik legfőbb ihlető forrást számára – ez utóbbiak hatására adta ki saját lapját is, a pár számot megélt Helmut Newton’s Illustratedet. Szintén nyomot hagyott számos képén az antikvitás csodálata is, még ha ez olyan gegekben is köszön vissza időnként, mint a Kim Basingert szfinxként ábrázoló portré. Newtonnak ráadásul a városfotózás nagy mestereihez méltó érzéke volt a pillanatokban rejlő történetek és drámák megragadásához, a spanyol lovasmestert ábrázoló képén például költészetté emeli a kompozíciót. Vagy ott a Kolbászárus és vevője című fotó, amit Brassai vagy a mostanában posztumusz hírnevet szerzett Vivian Maier sem szégyellne.
Hírességekről készült portréi már jóval mesterkéltebbek. Sigourney Weaver androgünosz dandyként áll előttünk, Ornella Muti feslett és buja bestiaként, de a túlzás szélsőértékeként megemlíthető például a Kövér kéz dollárokkal című kép, ami szinte a kommunista propaganda karikatúráira licitálva állít ki bizonyítványt a kapitalizmusról, ami Newton munkássága számára is éltető talajnak bizonyult. Szerencsére Newton úgy tart tükröt a polírozott szépségeszmény elé, hogy amíg a fogyasztó abban a tekintetét füröszti, azért az árnyékokat is észreveheti, aki akarja. Valamiféle törékeny báj és melankólia érződik például az Erika balesete című képen, ahol a törött lábú aktmodell némiképp ügyetlenül, de rendületlenül pózol a kamerának. Mert fontos dolog a művészet, de az első mégis az üzlet.
(Helmut Newton 1920–2004. Szépművészeti Múzeum. Megtekinthető 2013. július 14-ig.)
