Hozzátartozik a 21. századi korszellemhez, hogy próbáljuk megérteni és komolyan venni a gyerekeket, a gyermekirodalom is egyre inkább az ő igényeikhez próbál igazodni. Abból indulunk ki, hogy másra van szükségük kétévesen, mint ötévesen és tízévesen. Próbáljuk leképezni a problémáikat, megteremteni azokat a figurákat, akikkel azonosulni tudnak, és gőzerővel pótoljuk azt, ami még hiányzik: ezt jelzi például a 2012-es termésből Szécsi Noémi gyerekregénye, a Mandragóra utca 7. – korábban nem sok minden jelent meg ebben a műfajban, az elmúlt néhány évben viszont egyre több a meseregény –, vagy Leiner Laura ifjúsági sorozata, a Szent Johanna gimi. Szakkönyvek jelennek meg arról, hogyan meséljünk, az elmúlt évben talán Kádár Annamária Mesepszichológiája volt ezek közül a legemlékezetesebb. Közben az illusztráció szinte egyenrangúvá vált a szöveggel. A kötetek, amelyek ma Magyarországon megjelennek, vizuális igényesség szempontjából szép lassan közelítenek a szépek szépei, az olasz és a francia gyerekkönyvek színvonalához.
Mindez biztató, de azért a gyerekkönyv nemzetközi napján, Andersen születésnapján ne feledkezzünk meg arról az apróságról, hogy Andersen bizony ragyogó író. A meséit felnőtt fejjel is újraolvassuk. Mást látunk benne, de ugyanakkora élmény, mint annak idején. Nem lehet meghaladni, akármennyit öregedtünk, és akármennyit öregedett a halála óta a világ. Nem a kétéveseknek jó, az ötéveseknek vagy a tízéveseknek, a kislányoknak vagy a kisfiúknak, a 19. vagy a 21. századi embernek, hanem egyszerűen csak jó, mert irodalom. Azóta sem könnyű ezt a mutatványt megismételni. A legjobb az lenne – persze a jó külföldi művek fordítása mellett – ha a főállású költők meg írók közül a mostaninál sokkal többen ülnének neki gyermekirodalmat írni. Nem a teljes kortárs mezőny, nyilván, hiszen ma sem mindenki „az a típus”, de ha sikerült Weöres Sándornak, a ma is élők közül Kányádinak, Csukás Istvánnak, akkor sikerülhet az új generációknak is.
Azok a szerzők, akik a múlt rendszerben alkottak, néha kényszerből fordultak a gyermekirodalom felé. Itt az ideje felismerni, hogy most megint kényszerhelyzetben vagyunk, csak más értelemben. Ha nem lesz olvasó gyerek, pár évtized múlva nem lesz olvasó felnőtt sem. És ha lesz, akkor sem mindegy, milyen lesz az ízlése. Ha valaki ezt a fajta kényszert nem érezné olyan sürgetőnek, akkor meríthet motivációt abból, mennyivel őszintébb, lelkesebb a közönsége annak, aki gyerekeknek ír. Ezen kívül a kritikusoktól sem kell tartania, Magyarországon ugyanis nincsen érdemi gyerekkönyvkritika. Van cserébe bonyolult árokrendszer, személyeskedés, nyílt levelek és szent tehenek. Ez izgalmas, ha épp nincs más dolgunk, de hamar meg lehet unni, és akkor az ember már nem szeretne mást, csak valami igazán jót olvasni. Lehetőleg nem pont ugyanazt, mint tavaly.
