Látogatói rekord és kisebb csalódások a könyvfesztiválon

Nem ment minden úgy, ahogy kellett volna, de azért szép kötetekkel és szép gondolatokkal is találkoztunk a nemzetközi könyvfesztiválon.

A díszvendég olasz stand pisai ferde toronyra emlékeztető könyvtornyaival és a gigantikus olvasólámpákkal mindenesetre jól mutatott. Az, hogy a standokon nem a magyarra lefordított kötetek jelentek meg – azokat a kiadók standjain találtuk meg –, hanem a kiállító ország saját, anyanyelvű könyvtermése, némiképp egyoldalúvá tette a kutakodást az olaszul nem tudók számára. Viszont jobban tudtunk figyelni a könyvek külső megjelenésére. Az olasz kínálat igazolta a közvélekedést: gyönyörűek az itáliai mesekönyvek. Az illusztrátorok nem riadnak vissza az inkább felnőtteknek szóló vizuális poénoktól és a kevésbé vidám, sötét tónusú képi világtól, s gazdag utalásrendszert működtetnek. Egyesek az ókori, középkori ábrázolásokból, mások a Disney klasszikusaiból merítenek ihletet. Utóbbiak annyira beépültek a köztudatba, hogy úgy látszik, a francia gyerekkönyvkiadókat ez már zavarja is egy kicsit. Legalábbis több, vizuálisan újraértelmezett történettel találkoztunk: egy idei Hamupipőkét, sőt Sissi történetét is megtaláltuk a kínálatukban. Egyébként a francia könyvkiadás tarkaságát – amelyet Közép-Európában, úgy tűnik, leginkább a románok követnek – hiába kerestük az olasz vagy például a német standokon. Előbbi a magyarokhoz hasonlóan diszkrét megoldásokkal él a felnőtt könyveknél, utóbbi pedig kifejezetten a lehető legegyszerűbb, letisztult borítók mellett teszi le a voksát.

Legelőször is Tomaso Kemeny és Szőcs Géza beszélgetésébe hallgattunk bele a standon. A volt kulturális államtitkár, költő a legmagasabban jegyzett olasz költők egyikeként mutatja be Kemenyt, Lord Byron és József Attila olasz tolmácsolóját. Kemeny Erdély iránti érdeklődése jól ismert, saját mítosza van róla – erdélyi származású édesanyja történeteiből ismerte ezeket a tájakat –, és mindezt versekben is megfogalmazta. Költészetének érzékenysége és ébersége érintette meg saját bevallása szerint Szőcs Gézát is. Az olasz–magyar költő még most, a könyvfesztiválon is könnyezve mesél első, közös erdélyi látogatásukról. „Tomaso Kemeny költészete az, ami miatt rettenetesnek tartom a helyet, ahol most vagyunk” – mondta Szőcs Géza. Amellett, hogy fontos kulturális esemény, szerinte a könyvfesztivál ipari jellegű rendezvény, ahol futószalagon zajlik az irodalom bemutatása és recepciója, pedig a költészet alapja a személyesség, az intimitás.

Kevés olasz díszvendég szerzőt fogadhattunk idén – még a tizennégy meghívott közül sem jött el mindenki –, és viszonylag kevés olasz kötettel rukkoltak elő a kiadók, de legalább igyekeztek középpontba helyezni a költészetet is, ez mindenképpen érdemük az olasz díszvendégnek. Verseskötet megjelentetésére így sem sokan vállalkoztak, a Széphalom Könyvműhely viszont vállalta Daniele Cavicchia költő kötetét. Érdekes módon nem az első, hanem a harmadik részét (A víz asszonya) jelentették meg annak a verseskötet-trilógának, amelyben tizenhét éves lánya betegségét és halálát dolgozta fel a költő, filozofikus, bibliai utalásokkal teli hosszúversekben és töredékekben. Cavicchia végül nem jött el, egy fájdalomról szóló Márai-idézetet küldött maga helyett, a történetét ismerve ez némiképp érthető.

A fesztivál költészeti durranásának nyilvánvalóan Nanni Balestrinit tekinthetjük, és a 20. századi olasz költészet meghatározó figurája, a legendás írócsoport, a Gruppo ’63 tagja valóban érdekes bemutatkozót tartott pénteken, de sajnos nincsen könyve magyarul, így az Online barokk című, 20. századi olasz verseket tartalmazó antológiára támaszkodhatnak vele kapcsolatban az olaszul nem tudók. Ebben tucatnyi költeménye szerepel, valamint megmarad a remény, hiszen Szkárosi Endre a bemutatón azt mondta: Szőcs Gézával együtt tervbe vették, hogy verseiből külön antológiát megjelentetnek az olasz–magyar évad, illetve a Gruppo ’63 megalakulása ötvenedik évfordulója apropóján. Sajnos az utolsó pillanatban mondta le a a budapesti szereplést a szintén olasz–magyar Giorgio Pressburger is; új regénye, A fehér közök törvénye ettől persze még megjelent az Európa gondozásában.

Szerencsére néha tömegrendezvényeken is létrejön a személyesség – talán csak az kell hozzá, hogy elkezdjünk költészetről beszélni. Még akkor is így van ez, ha az ember ide-oda rohangál két-három párhuzamosan zajló könyvbemutató között, de jut neki egy negyed óra, amit a fiatal magyar költők zenés felolvasásán (Néma Gyerek-koncert, a József Attila Kör zenés-verses sorozata) tölthet. A fellépő költők közül többeket a slam poetry mezejéről is ismerünk, és ez a közvetlen műfaj a verseiknek is nagyon jó reklámot csinált. Pion István, Simon Márton, Sirokai Mátyás, Závada Péter, Oravecz Péter és Sopotnik Zoltán olvasott fel halk gitár- és dobkísérettel, és bár most nem slam-előadásról volt szó, hanem kötetekről és versekről, egy szabadtéri nézőtérnyi közönség képes volt a fesztiválzajt kiszűrve csak arra figyelni, némán, amit a költők mondani akartak – jelentjük: itt megteremtődött az intimitás.

Ugyanez érvényes a szombati, szó szoros értelmében vett slam-poetry-délutánra, ahol érdekes feladatot kaptak a slammerek – köztük most már nemcsak költők, hanem olyanok is, akik csak színpadi költészetben utaznak –: Janikovszky Éva-művek átértelmezésére hívta őket a Móra Kiadó.

Ha a felsoroltakon kívül további olasz szerzőkre volt kíváncsi az olvasó a fesztivál szombati napján, fel kellett kötnie a nadrágszárat, és a siker még így sem volt garantált. Olyan olasz szépirodalmi könyvbemutató, ahol a szerzőt és a könyvét egyszerre láthattuk volna, csak egy akadt: Stefano Benni Gyorslábú Achille című regényéé. Olasz díszvendégséghez kapcsolódó kerekasztal-beszélgetést szintén csak egyet találtunk: az Olaszország és Magyarország: különbségek és azonosságok címmel meghirdetett diskurzussal kapcsolatban beigazolódott az a gyanú, hogy ilyen alig-alig meghatározott témáról szinte lehetetlen összefüggően beszélgetni, és ez sajnos nem is sikerült.

Amellett, hogy kevésnek érezhette a látogató az érdemi külföldi programokat, a könyvfesztivál szervezőit is érheti jogos kritika. Az olaszok a gyönyörű kultúrájuk mellett azért is voltak szerencsés választás a díszvendégség szempontjából, mert tudjuk, hogy az itáliai vendégek nem bújnak az asztal alá ijedtükben, ha kisebb rendetlenség vagy akár nagyobb szervezési baki adódik. Ha az elkövetkező években valamikor netán a németeket látnánk vendégül, biztos, hogy nem maradna szó nélkül a diszkréten elhelyezett poharas rekesz,  a díszvendég szerző orra előtt trónoló menzás kancsó (ásványvíz helyett), a szerteszét lógó kábelek, egy-egy piszkos ülőbútor, puszta falú terem, kihasználatlan tér, a gazdátlanul röpködő és napközben lelkiismeretesen össze nem szedegetett prospektusok és hasonlók. Nem biztos, hogy a rend pusztán pénz, nem pedig odafigyelés kérdése.