– A történet a MOME szilikát szakának elvégzésekor kezdődik, de keveset tudunk a bölcsész Néma Júliáról, holott számodra az iparművészet „második területként” indult, így gyakorlatilag sikereidet nálad fiatalabbakból álló művészgeneráció tagjaként érted el. Mesélnél pár szót a bölcsész előéletedről?
– Magyar irodalom és nyelvészet, valamint kulturális antropológia szakos voltam, hallgattam esztétikát is. Mindig a művészettel kapcsolatos témákat kerestem. Lassan értem, de közben fontos, szilárd alapokat kaptam. Meghatározó évek voltak, cseppet sem bánom ezt a kanyart. Idővel aztán egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy bár imádom az irodalmat, a művészetet, nem tudom elképzelni magam bölcsész pályán, hanem valami gyakorlatiasabb való nekem. Nyaranta Fajó János szabadiskolájába jártam, és keramikusok mellett is dolgoztam, így jött aztán a váltás. A kerámia szakon nem voltak sokkal fiatalabbak az évfolyamtársak, akkoriban elég nagy volt a túljelentkezés, csak kevesen jutottak be elsőre. Ezért többnyire olyanokkal jártam együtt, akik már eltöltöttek néhány évet a szakma művelésével.
Forrás: Kultúrgrund
– Az egyetemen Kádasi Éva, később a Korall Csempénél Minya Mária és Csemán Ilona révén közeli kapcsolatba kerülhettél a magyar porcelán és kerámiaművészetnek a dizájnhoz legközelebb álló képviselőivel. Magad is terveztél fűthető padelemeket, mégis, ma már kevesen tekintenek rád a szó klasszikus értelmében vett dizájnerként. Hogy vélekedsz erről a kérdésről, hová helyeznéd a szakmát 2013-ban, s benne magadat?
– Nem gondolkodom kategóriákban, és nem is kedvelem őket, mert elterelik a figyelmet a lényegről. Igyekszem megismerni és érteni a teljes folyamatot, amire és amivel tervezek, akármilyen területről van szó. Enélkül azt hiszem, nem is lehet elmélyült és felelős tervező valaki. Szerintem ma a klasszikus kategóriák nehezen értelmezhetők, az igazán progresszív kortárs dizájn folyamatos határátlépésekről szól: művészet, dizájn és kézműves hagyomány átjárásáról. Mindegyik egyaránt fontos és inspirálhatja a másikat. Én magam is szeretem bejárni-átjárni mindegyik területet. Dolgoztam gyári tervezőként, a kisszériás épületkerámiák mellett terveztem nagyszériás termékeket, és talán éppen ennek következménye, hogy most tisztán kézzel készítek mindennapi használati tárgyakat, amelyek vállalják különbségeiket, szabálytalanságaikat, és a fatüzes égetési technika révén teljesen egyedivé és megismételhetetlenné válnak. Mindig szerettem kevés eszközzel dolgozni, önkifejező gesztusok nélkül. A fatüzes égetés ébresztett rá, hogy van egy olyan mód, amivel úgy tudok egyedi, emberi és személyes lenni, hogy nem kell imitálnom és az előtérbe tolnom magam.
– Nemzetközi sikereid, amelyek aztán a mostani könyv és a DLA-kutatásaid gerincét is adják, az USA-ban kezdődtek. A kortárs kerámia egyik legnagyobb alakja, Frederick L. Olsen műhelyében tanultál több éven át. Hogy kerültél oda, hogy jött ez a lehetőség?
– Olsent a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban ismertem meg, úgy barátkoztunk össze, hogy éppen egy kemencét épített, nem volt elég ember, én pedig kérdés nélkül beszálltam. Egy hónappal később már köztéri szobrot építettünk együtt egy nemzetközi csapattal Olaszországban. Tetszett neki a munkához való hozzáállásom. Ennek lassan tíz éve, azóta sokat dolgoztunk együtt, néha naphosszat egyetlen szó nélkül. A DLA-kutatások inspirációja pedig valójában a japán tanulmányutam során jött, aztán Olsen műhelyében dolgoztam ki a mestermunkámat, aki egyike volt az első nyugatiaknak, aki Japánban tanult kerámiát. Olsen meghívásának nagyon sokat köszönhetek, évente néhány igen intenzív és koncentrált hónapot töltöttem nála a hegyi sivatag magányában, amiből egy összegző önálló kiállítást csináltam Los Angelesben 2011-ben. Emellett itthon dolgoztam és tanítottam.
– Maradhattál volna, mégis hazajöttél, és egykori mestered mellett tanítasz a MOME kerámia szakán úgy, hogy igazából nem a mostaniak a legdicsőbb napjai ennek a százéves szaknak. Megmarad, nem marad, lesz, nem lesz? Mi lesz?
– Nekem ez a szakma a hivatásom. Teszem a dolgom. Ha a formák alakulnak is, számomra a lényegen nem változtat. A személyes tapasztalat és szemlélet átadásában hiszek. Fontosnak tartom, hogy továbbadjam azt, amit kaptam és amit magam felismertem, hogy inspiráljam azokat, akik nyitottak erre. És hogy mindezt itthon tegyem.
– A negyedik X előtt már Ferenczy-díjas vagy. Sokaknak ez egy életmű elismeréseként jut. Hova tovább ezután?
– Nagyon megtisztelő ez a díj. Abban erősít meg, hogy jó úton vagyok...
– Könyved megjelenése kapcsán eszembe jutott, hogy több mint 50 évvel ezelőtt, a második világháború után Bernard Leach, az angliai stúdiókerámia atyja hasonlóan hozzád Kelet és Nyugat találkozásáról és a keramikus mesterségről írt a Potter’s Book című könyvében. Mennyiben aktuális ma Kelet és Nyugat abban az értelemben, ahogy 50 éve mondjuk a japán kerámia, ami bombaként robbant az európai művészeti életben?
– Sokszor előfordult velem, hogy megragadott egy tárgy, egy mű és ezekről rendre kiderült, hogy japán az alkotójuk. Aztán amikor eljutottam Japánba, megdöbbentett az értő és igényes közönség. Az a tudás és érzékenység, ahogy a környezetükhöz, tárgyaikhoz és végsősoron a mindennapi élethez viszonyulnak. Nem folyton változó téves ideológia határozza meg, hogy mi az érték, hanem az évszázadokon átívelő tradíció és az ahhoz való viszonyulás. Sugimoto Hiroshi fotóművész ezt úgy fogalmazta meg, hogy a műnek olyasmivel kell telítődnie, ami egy széles földalatti folyóhoz kapcsolódik, valamiféle folytonos alapvonalhoz, ami kikezdhetetlen. Ekkor megfelelő szinten technika és koncepció szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ennek ereje van és időtlen. Érvényes volt korábban, és most is az.
Forrás: Kultúrgrund
– A Potter’s Book műfajteremtő lett a maga nemében. Az ethical pots vagy a studio ceramics kifejezést a mai napig széles körben használja a szakirodalom. Anélkül, hogy messzemenő párhuzamokat vonnánk: mi vesz rá egy alkotó művészt arra, hogy „égetési és kézműves kézikönyvet” adjon ki a fatüzelésű égetési módokról 2013-ban?
– Aki elolvassa a könyvet, annak ki fog derülni, hogy itt nem csupán egy technikai sajátosságról van szó kerámia és kézművesség kapcsán, hanem látásmódról is. Természetességről, őszinteségről, a tárgyak idejéről, a saját magunk által végzett munka öröméről, a közösségről. Bár éppen a gyakorlat maga az, ami erre rávilágíthat, ami által mindez megélhető. A kerámia ezzel az alkotási és égetési móddal nagyon föld-, tűz- és emberközeli, elementáris közeg marad, ezért talán tisztábban közvetít. Olyan élményeket, amelyeknek kicsit híján vagyunk mostanság, amiket nem kellene elengedni, hogy hozzákapcsolódhassunk ahhoz a bizonyos föld alatti folyamhoz. Az ismeretek átadását fontosnak érzem, mert ez nem volt itthon jellemző korábban, inkább magukról adtak ki könyvet a művészek. Nekem – oktatóként – természetes, hogy megosztom a tudásomat, ezt a hozzáállást tanultam a mestereimtől. Ezen a területen ráadásul szakmabeli körökben is komoly az ismerethiány – sok oldalról viszont igen erős az érdeklődés.
