Ponyvaregény
Mi mással lehet kezdeni a ma gyerekének egy ilyen összeállítást, mint Quentin Tarantino Ponyvaregénye? A film, amely folyamatosan szállóigék sorát szolgáltatja, amely az újrakezdést adta John Travoltának, amellyel világhírű lett Tarantino, és a lazaság stílusa, amellyel annyian próbálkoztak, de leginkább csak Tarantinónak áll jól. Pedig a tékás srác már itt sem sok eredetivel próbálkozott, ellenben fantasztikus érzékkel nyúlt a meglévőhöz és abból egy olyan, látszólag újat alkotott, amitől mindenkinek leesett az álla. A hagyományos történetmesélést időben és térben felbontó rendező gengsztertörténetet skiccelt a vászonra, amelybe nem átallott retrozenék sokaságát tenni, s már itt is áhítattal csodálta múzsáját, Uma Thurmant. A forgatókönyvért járó Oscar és a cannes-i Arany Pálma csak néhány a méltatások végtelen sorában. Kétségtelenül Tarantino az utóbbi húsz év legtökösebb amerikai rendezője!
Ütközések
Az nem állítható, hogy Paul Haggis filmje, az Ütközések ne lenne jó darab, de hogy a párhuzamos sorsok összefonódása témakörben éppen ez legyen a megkoronázott király, az kétségtelenül furcsa. Az Ütközések jó időben, jó helyen volt, ezért – és a faji előítéletek témaköre miatt – lehetett nyerő az Amerikai Filmakadémiánál, s kaphatta meg a legjobb film és forgatókönyv (valamint vágás) elismeréseit 2006-ban a Túl a barátságon, a Capote és a Good Night, Good Luck! előtt. Azért a többi példamoziban nem volt annyi lassítás és hatásvadász elem, mint amennyit itt nézhetünk a kulcspillanatokban. Anélkül is megrázónak éreztük volna a különböző etnikumú és vallású emberek konfliktusát, és a törvényesség kereteinek rezonanciáit a nagy olvasztótégely Egyesült Államokban.
Magnólia
Paul Thomas Anderson Magnóliája maga a megfejthetetlen rejtély. A teljesen széttartó, egymással látszólag nem korrelálló cselekményszálak (kilenc szereplővel) az egyébként a több mint háromórás film során többször ejtik gondolkodóba a nézőt, hogy mi a fenét is akar ezzel a rendező. Aztán egyszer csak megérkezik a rendszer a történetbe, s olyan szépen áll egybe, kerek egésszé, hogy azon talán még a szereplők is meglepődtek. De nem úgy Paul Thomas Anderson, aki a Boogie Nights után Tom Cruise-t taszajtja meglepő önkritikus szerepbe, John C. Reilly, Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, és William H. Macy (különösen utóbbi fogszabályozós heppjével) pedig egyszerűen átmentik jó formájukat a rendező pornózásról szóló filmjéből. Az égből potyogó békákért, valamint remek zenéért pedig külön piros pont jár. A mondanivaló pedig? Az életünk talán szar, de akkor is képes a legváratlanabb pillanatban fordulatot venni.
Korcs szerelmek
A mexikói zseni, Alejandro González Inárritu 2000-ben egyszerre csak megérkezett a nemzetközi porondra, és olyan öles és határozott léptekkel, hogy a világ filmművészete hirtelen nem is engedte el többet. Inárritu Oscarra is jelölt mozijában három történet fonódik egybe, amelyben van kutyaviadal, Gael Garcia Bernal, tragikus sorsú modell, és mindenekelőtt egy baleset, amely minden szereplő életét összefogja. Inárritu a 21 gramm és a Bábel előtt készítette el a sorsok keresztezéséről szóló legjobb esszéjét. Az egyik legjobb dolog, ami a világ filmművészetével történhetett az elmúlt húsz évben, az a mexikói fenegyerekek (Inárritu mellett Cuaron) megérkezése az elitbe!
Blöff
Ha van kötelező kűr a párhuzamos cselekmények összefonódására, akkor Guy Ritchie Blöffje mindenképp annak nevezhető. Bár jelen sorok írója számára A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső legalább akkora reveláció volt, mint Amerikában készített kvázi remake-je, kétségtelen, hogy Ritchie fantasztikus tehetségét bizonyítja, hogy igazából mindkettő megfér egymás mellett, s a Blöff nem lett a brit eredeti szánalmas utánzása. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső a rendező első filmje volt, amelynek jobban felszerelt és Brad Pitt szuper karakterével megspékelt hollywoodi újrája önálló remekmű. A válogatott lúzer bűnözők szerencsétlenkedése, sorsuk összefonódása, valamint a fergeteges helyzetkomikumok azóta is hiányoznak Ritchie munkásságából.
Sin City
Robert Rodriguez elmerült a neo-noirba, ami annyira jól állt neki, hogy azóta is sóvárogva és fejcsóválva gondol vissza rá minden rajongó két Kémkölykök-epizód traumája között. Hogy a Sin Cityben mennyi Tarantino, Miller és Rodriguez érdeme, gyakorlatilag mindegy, a minden idők legjobb képregény-adaptációi között biztosan dobogós, és a film noirok között is tuti döntős Sin Cityben minden megvan ahhoz, amitől egy filmet kultstátuszba raknak. Ragyogó látványvilág, pofátlanul felskiccelt karakterek, a mindent átható és összekötő bűn, és némi önirónia a tökéletes elegy részei. Nagy kérdés, hogy mindezt meg lehet-e ismételni nyolc évvel később ugyanazzal a stábbal. Idén október 4-én a folytatásból kiderül.
