Paul Thomas Anderson azon amerikai független filmes rendezők közé tartozik, akik megalkuvásmentesen voltak képesek végigdolgozni az elmúlt évtizedeket. Pedig volt itt már szó pornográfiáról (Boogie Nights), fájdalmas felismerésekkel járó önismereti leckéről (Magnólia), és a kapzsiság példázatáról is (Vérző olaj). A szcientológiai egyház ihlette The Masterre viszont mintha beletört volna a bicskája a direktornak. Talán a távolságtartás, vagy az anyag körültekintő feldolgozhatóságának problematikája ütött vissza, de végső soron a szép képek, a remek színészi teljesítmények ellenére is unalmas és vontatott a The Master. Az ezzel a filmmel a mozgóképgyártásba magánéleti válsága után visszatérő Joaquin Phoenix egy tévelygő fiatal hadi tengerészt alakít, aki a XX. század elején lobbanékony természete miatt kerül újra és újra bajba. Egy nap találkozik Philip Seymour Hoffman-nal, aki afféle mentora lesz és bevezeti egy tudati másállapotba, és okosan, tudatosan szervezni kezd maga köré egy gyülekezetet, amelynek ő a szellemi vezetője. A két férfiszínész mellett Amy Adamst is jelölték alakításáért Oscar-díjra. A The Master emellett tavaly Velencében volt versenyben, s ott Hoffman és Phoenix megosztva kapták meg a legjobb színész díját.
A dán mozi szekere manapság olyannyira jól fut, hogy a nagy nevek, Lars von Trier, Thomas Vinterberg, Susanne Bier árnyékában szinte észre sem vesszük az apró kincseket készítő fiatal tehetségeket, vagy a nagyok árnyékában remeklő kortársakat. Az elsőfilmes Mads Matthiesen talán titkon emiatt is, de Amerikából indította meg karrierjét, s a Sundance filmfesztiválon robbant be a köztudatba. A Teddy mackó tehetségről árulkodik, egy tündéri, szerethető film. Főhőse egy szétvarrt, marcona benyomást keltő body builder, aki a történet szerint a fitness terem mélyén vágyakozik arra, hogy szeressék, és szerethessen. Mivel pedig Dennis sehogy sem képes rátalálni az igaz szerelemre a rideg Skandináviában, ezért Thaiföldre megy, ahol kezdetben ugyan csudabogárnak nézik, de aztán a remény is felcsillan. Matthiesen nagyon egyszerűen és természetesen mozgatja figuráját, akit egyszerű érzelmek vezérlik, és szeretne felnőtté válni végre, hogy ne csak anyja Teddy mackója legyen még negyvenfelé közeledve is. Ezért, miközben az anya-fia kapcsolatban felsejlik a dráma, Matthiesen finoman lökdösi szereplőjét a függetlenség, és boldogság irányába. A Teddy mackó nem akar sem freudi mélységeket, sem pszichoanalízist folytatni, egyszerű története a boldogság keresésről szól, amelynél a rendező és főszereplője szerint nincs fontosabb az életben. Kim Kold pedig kigyúrt izomkötegei ellenére nemcsak hiteles, de amatőr létére remekel a vásznon, és bármennyire ellentmondásosnak is érezzük, hogy egy ilyen férfi érzelmi élete érdekelje a nézőt, nyugodjunk meg: ez a film nemcsak Dennist, a nézőt is szíven fogja találni.
Az Eleven testek a klasszikus zombitematikából indul ki, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve átvált furcsa romantikus mozivá. A film premisszája ugyanis az, hogy a szeretet (és szerelem) képes meggyógyítani a már zombivá vált embereket. Egy zombifiú és egy élő lány kapcsolata legalábbis ezt sugallja, amivel sokan nem értenek egyet, beleértve más zombikat, valamint a lány apját alakító John Malkovichot. Az Eleven testek Isaac Marion sikerregényének filmadaptációja, amely miatt sok rajongó fanyalog, mondván, alaposan eltértek az eredeti könyvtől. Akárhogy is, aki együtt tud élni azzal a gondolattal, hogy létezhet sikeres szerelmi kapcsolat egy zombi és egy ember között, s a románcot el tudja képzelni egy horror közegben, akár még jól is szórakozhat.
A hét hollywoodi nagyágyúja a Feledés, amely nem más, mint a legújabb Tom Cruise-mozi. A Mission: Impossible – Fantom protokoll 2011-es sikere óta új erőre kapó sztár egy látványos, sci-fi utópiában játssza a főszerepet. A rendező, Joseph Kosinski a Tron: Örökséggel mutatkozott be és ért el kasszasikert, most pedig saját képregényét adaptálta vászonra. A sztori szerint a Földet elhagyta az emberiség egy ufókkal vívott (amúgy nyertes) háború után, s mielőtt végleg átköltöznénk egy másik bolygóra, még össze kell gyűjteni ezt-azt a Földön. És miközben a CGI tökéletesen átélhetővé teszi az apokalipszist és Hollywood legtehetségesebb számítógépes szakemberei gondoskodnak a hiteles armageddonról, egyszerre lesz Cruise-nak nosztalgiája a Föld iránt és jelennek meg újra a felfegyverzett földönkívüliek. A Feledésben pedig eztán a látványos akciójelenetek veszik át a melankólia helyét.
