A kommunizmusnak is megvolt a sajátos popkultúrája, és úgy tűnik, az egykori kultikus hősök közül jó néhányan időtlen kedvencek tudtak maradni, rendszerektől függetlenül is. Ahogy A Tenkes kapitánya kultusza a mai napig eleven él például a volt NDK területén, mi több, Tallinn városában jó ideje nagynevű étterem őrzi a labancok rémálmának nevét, úgy a lengyelek Kloss kapitánya, azaz Kapitan Kloss is töretlen népszerűségnek örvend Norvégiától Oroszországig számos országban.
A Hans Kloss néven német tiszti egyenruhába bújt lengyel szuperkém alakja tévésorozatokban, filmeken – a legújabb alig néhány éve futott a mozikban –, sőt színpadon is felbukkan, de elsősorban mégiscsak képregényfiguraként vált hihetetlenül népszerűvé a szocializmus alatt. Hasonlóan közkedvelt maradt az a sorozat is, melynek hősei, Titus, a majom, valamint Romek és A’Tomek, a két cserkész az ötvenes évek óta szórakoztatják az újabbnál újabb nemzedékeket, ráadásul ugyanaz rajzolja ma is őket, aki megalkotta egykor a figurákat. Igaz, közben jelentős ideológiai fazonigazításon is átestek a kedves figurák: míg régen a kommunista jövőért küzdöttek, jó ideje kimondottan patrióta színezetet kaptak a történetek. Sőt, mint azt a lengyel képregényesektől később megtudhattuk, az előző választási kampány idején a sorozat grafikusának rajzai egyenesen az egyik párt melletti szavazásra buzdítottak.
Történet a varsói Pragából
Forrás: Képregény.infó
A vasárnap lezajlott 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál kimondottan sokszínű és érdekes szakmai programkínálatában a tavalyihoz hasonlóan idén is kiemelt szerepet kapott a lengyel képregény Aneta Kaczmarek kurátor és szervező közreműködésének köszönhetően. A fent említett Kloss és a szocialista képregény egyéb hőseinek megidézésén túl számos érdekességet megtudhattak az érdeklődők Pawel Timofiejuk, a hazájában komoly szakmai sikereket elkönyvelt Timof Kiadó vezetőjének előadásából.
Pawel Timofiejuk és Michal Sledzinski
A forgatókönyvíróként is dolgozó Timofiejuk és rendszeres alkotótársa, a grafikus Michal Sledzinski egyebek között azért érkezett Magyarországra, hogy bemutassa az itteni közönségnek azt a valóban figyelemre méltó projektet, mely jó példa arra, hogyan lehet populárisabb műfajok és újszerű megközelítések segítségével közelebb hozni a szélesebb közönséghez a nemzeti emlékezet fontos eseményeit. Nem mellesleg pedig partnereket keresnek egy jövőbeli magyar–lengyel együttműködéshez. A látogatók láthattak is képeket azokból a képregényekből, amelyek a PragaGada, azaz Praga beszél című, állami támogatással létrejött kezdeményezés keretében készültek el. Praga Varsó egyik kevésbé jó hírű negyede, amelynek különlegessége, hogy a második világháborúban szinte teljesen lerombolt lengyel fővároson belül itt maradt meg a legtöbb épület épségben. Ennek a negyednek a kevésbé ismert, a történelemkönyvek lapjairól hiányzó történeteit gyűjtötték össze – például a háborús célokra átalakított Ford T modellek krónikáját –, majd jelentették meg képregény formájában az alkotók.
Pawel Timofiejuk elmondta azt is: hazájában egyre több hasonló kezdeményezésre van példa. Az állam kimondottan ösztönzi a fiatal alkotókat a lengyel történelmi témák – a grünwaldi csata, a lengyel–bolsevik háború, a varsói felkelés, hogy csak néhányat említsünk – feldolgozására, és az együttműködés keretében megjelent albumok komoly közönségsikert aratnak. Sőt, egyre több lengyel város igyekszik képregényes formátumban megjelenő vezetők segítségével népszerűsíteni a helyi nevezetességeket, Varsóban például hatalmas sikert aratott a majd tízezer példányban megjelentetett rajzolt bédekker.
Timofiejuk és Sledzinski a Kultúrgrundnak is nyilatkozott. Kérdésemre, hogy az állami megrendelés nem jár-e esetleg az alkotói szabadság korlátozásával, azt válaszolták: az utóbbi években egyre inkább megtanulta mindkét oldal elfogadni a másik szempontjait, és a megrendelő intézmények – mindenekelőtt a Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej) – is egyre inkább a minőséget tartják szem előtt. Persze kompromisszumot muszáj kötni, ezzel kapcsolatban felidézték például a grünwaldi csata megrajzolására kiírt nemzetközi pályázatot, amikor hivatalos részről kikötötték, hogy németek nem vehetnek részt benne.
Ugyanakkor az állami megrendelés jóval többet fizet – konkrétan a saját kiadvánnyal megkereshető pénz tízszeresét is hozhatja –, mint bármilyen más felkérés, tették hozzá. A példányszámok is hasonló különbségekről tanúskodnak, az önálló szerzői képregények néhány száz vagy legfeljebb ezer körüli példányszámra számíthatnak, az intézményi keretek között létrejött kiadványok viszont ennek többszörösére is. Sajnos arra is akadt azért példa, hogy a politika nem tud különbséget tenni a kimondottan művészi célból készült alkotások és azok között, amelyek konkrét célból, hivatalos megrendelésre készültek. Történet ugyanis, hogy a 2010-es Chopin-emlékév kapcsán megjelent képregény-antológiáról magától értetődően gondolta azt a németországi lengyel nagykövetség munkatársa, hogy oktatási célra készült, majd kézbe véve a megrendelt kiadványt botrányt kiáltott a benne helyenként felbukkanó vulgaritás miatt.
Mindemellett megerősítették a Timofiejuk előadásában elhangzottakat, miszerint valóban új hagyomány alakult ki Lengyelországban, vagyis egyre több intézmény és város szeretne magának képregényt. Ráadásul már változóban van az a kép a műfajról, amely még a kommunizmus alatt gyökeresedett meg, vagyis hogy a képregény elsősorban gyereknek készül.
Rátérve a tervezett magyar–lengyel együttműködésre, egyelőre még a megfelelő magyar partnert keresik, bízva abban, hogy nálunk is lesz olyan intézmény, netán önkormányzat, amely örömmel támogatná egy olyan közös képregény-antológia megjelenését, mely helyi történetek, anekdoták, közös élmények feldolgozására kínálna módot.
