– Ha jól tudom, a jó házból való, később mégis a bordélyok világáig jutó főszereplő története nagyon is valós.
– Inkább azt mondanám, hogy a mintegy száz év történetét elmesélő regény egyik szála egy valós élettörténetre támaszkodik. Ami azt jelenti, hogy sok minden valós a könyvben, de semmi nem úgy, ahogy valóban megtörtént. Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi. A regényírás minden talált történet esetében tulajdonképpen ott kezdődik, amikor megpróbálom megkeresni a tipikus és a különleges megfelelő arányát, mondjuk így: az egyszeri történetbe beleírni minden olvasó történetét. A Magyarka ezen szála ráadásul egy volt osztálytársam történetéről szól. Mindenkiben erős érzelmeket kelt, ha hirtelen más fénytörésben találkozik az élete egy fontos darabjával, ez nekem se volt könnyű.
– A regénybeli Katit szinte levegőnek nézik a gimnáziumi osztálytársai. Tekinthetjük ezt a regényt egyfajta jóvátételnek is az egykori közönyért?
– Nem, jóvátételek nincsenek. Hibák és beismerések persze vannak, s tudnunk is kellene élni ezekkel. Nem tagadom, ilyen értelemben is meg kellett küzdenem az anyaggal. Mindannyiunkban él egy kép a hozzánk közelebb vagy távolabb álló emberekről, hiú és büszke módon gondolkodunk a saját intellektusunkról és annak a határairól. És amikor rájövünk, hogy egy-egy ember külső álarca mögött mennyi minden lakozik, mennyire más egy-egy sors, amiről sejtelmünk se volt, az meg tud rázni bennünket.
Kőrösi Zoltán
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
– Az említett hölggyel hogyan indult el ez a sajátos munkakapcsolat? Beszélgettetek erről-arról, majd vérszemet kaptál, hogy itt egy regény nyersanyaga?
– Ennél regényesebb a regény keletkezése, bizonyos értelemben nagyon huszonegyedik századi történet. A Facebookon keresett meg, elkezdett írogatni nekem üzeneteket, és azt állította, hogy mi osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Mi tagadás, nekem lényegében bárki bebizonyíthatja, hogy az osztálytársam volt. Készséggel elhittem neki is, de nem emlékeztem rá. Mentségemre szolgáljon, hogy a későbbi levelek egyikéből az is kiderült, hogy időközben nevet változtatott. Akkor már összeállt a kép. Személyesen nem találkoztunk, sok-sok fordulóban, de mindig írásban mesélte el az élettörténetét. Ehhez én is ragaszkodtam. Van egy anekdota, hogy amikor Jókai írta az Aranyembert, megkérdezték tőle, hogy nem akarja-e megnézni végre a varázsos Vaskaput, mire azt felelte, hogy miért akarná, hiszen akkor nem tudná megírni. Kicsit én is így voltam ezzel: nem szabad átlépni bizonyos határokat, ellenkező esetben nem tudom formálni a történetet.
– Adódik ezek után a kérdés, hogy mit szólt ő a kész regényhez?
– Természetesen elküldtem neki a kéziratot, hiszen kíváncsi voltam a véleményére. Szerencsére nagyon tetszett neki, és ami a legfontosabb: azt is értette, hogy ez a regény milyen viszonyt tart az ő életével. Egy okos mondás szerint csak annak van igazán élete, aki el is tudja mesélni azt. Pedig nem könnyű ez: a hétköznapokba beletörve éljük az életünket, de nagyon kevesen tudjuk felmérni, hogy mások számára elmondhatóan mi is az igazi történetünk. Az említett osztálytársam például elsősorban a hétköznapjairól, a közös múltunkról és a bordélyról akart mesélni. Engem viszont az első pillanattól kezdve az anyjához fűződő kapcsolata izgatott, az a különös, izzó viszony, az összetartozásnak és a gyűlöletnek, a vágyaknak és csalódásoknak az a keveréke, ami oly nagyon jellemző a mi tájainkon, s amiről ő próbált nem beszélni.
– A fülszöveg is rögtön utal a bordélyra, ami nyilván sokak kíváncsiságát piszkálhatja. Nem tartottál attól, hogy a könyvet a témába vágó bulvárregények közé sorolják majd?
– Kézenfekvő és olcsó fogás lenne kifuttatni a könyv reklámját a bordély témájára. Tartottam is ettől, miközben néhány ilyen témájú könyvet meg is vettem, de súlyos csalódással tettem le őket. Annál a felszínnél ragadtak le, ahol legfeljebb a testek üzlete jelenik meg. Számomra viszont a prostituálódás folyamatában nem csupán az üzleti vagy a testi történet-részletek tűntek fontosnak, hanem a hétköznapok bordélya, az a végtelen természetesség, amivel a Magyarka főhőse is megéli ezt. Az a természetesség, amivel mindahányan elfogadjuk és éljük az elfogadhatatlant, és itt már természetesen nem csak a bordélyok világára gondolok. Éppen ez a hétköznapiság okozott és okoz számomra szinte metafizikai rettenetet.
– Közben úgy tűnik, nemcsak Kati prostituálódik, hanem a többi szereplő is, a szépségével visszaélő anyától kezdve a gyárban fusizó barátig.
– Ha emelkedettebben fogalmazok, akkor az a nagy kérdés, mit kezdünk és mit kezdtünk azokkal az adottságokkal, amik bennünk megvoltak. Hol vannak azok a fiúk és lányok, akik voltunk? Hol van az az ország és az a nemzet, hol van a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évekbeli lelkesedés? Hol vannak a vágyaink és a képességeink? Az a kérdés, hogy éltünk-e velük, és ha igen, hogyan. Észrevesszük-e még, hogy mit és hogyan váltottunk aprópénzre mindezekből. Ennek a történetnek valóban az az igazi rettenete, hogy nincs olyan nagy különbség a szereplők foglalkozása között.
– A regény lapjain nem tűnnek fel politikusok, de a huszadik századi magyar történelem sorsfordulói igen, kezdve a második világháborúval egészen napjainkig. Úgy tűnik, hogy ezek között mintha a rendszerváltás zajlana le leginkább észrevétlenül a szövegben. Ezt értelmezhetjük egyfajta kritikaként is?
– Kissé érzelmesebben inkább azt mondanám: csalódottság biztosan van benne. Ahogy az én generációm érte meg a legjobb korban a rendszerváltást, úgy az én generációm van most abban a korban, hogy a rendszerváltoztatás utániságot már az érett korral kell összekötnie, és ez nem egy kellemes állapot. A történelem fel-feltűnő, elmosódó háttérként létezik csak ebben a könyvben, de hát ez így zajlik az életünkben is. Miközben mindig mindenki arra panaszkodik, hogy milyen végletesen átpolitizált az életünk ebben az országban, sem a történelem, sem a politika nincsen benne a kávénk ízében és a szerelmeinkben sem. Nem azért és nem arra van kitalálva az ember élete, hogy történelemként élje meg: épp elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán rá tudjunk nézni magunkra. Talán éppen ez a bátorság hiányzik, ezért fogadjuk el túl könnyen a politika előre megrágott mondatait.
– Erősen nőközpontú a regény, ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy a három generációt képviselő nők a történetben úrrá tudnának lenni az őket körülvevő világon.
– Hiszem és tapasztalom, hogy a jó dolgok, ha vannak, márpedig vannak körülöttünk, mindig a női létezéshez köthetőek. A nők hozzák, adják, tartják fent mindazt, amiért érdemes. Ráadásul úgy teszik mindezt, hogy ezen a pannon vidéken évszázadok óta sokkal inkább elszenvedői, mintsem alakítói a saját életüknek, legalábbis a felszínen így tűnik. Ez a kettősség is izgatott: a lenyűgöző erő, ami a nők sajátja, és a rájuk kényszerített passzivitás. Meggyőződésem, hogy miközben alapvetően patriarchális társadalomban élünk, a női sorsok jelképezik az elmúlt évtizedeink történelmét, azt a Magyarországot, ahol a túlélés és az élni tudás között kellett választani.
„Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó” – ez a szinte ráolvasásszerű, vissza-visszatérő gondolat Kőrösi új regényében, akárha a magyar történelem bő egy évszázadának egyre erőtlenebbül csengő jelmondata lenne. Világháború, ötvenhat, konszolidáció, erjedés, rendszerváltás – és közben megannyi sors és sorsdöntés, és legfőképp árulások, öncsalások egymásra rakodó rétegei formálták ezeket az évtizedeket. Kőrösi a talált történetből – egy volt osztálytárs családtörténetéből – elégikus, helyenként egészen lírai látleletet készített arról, ahogy az egymásra következő generációk megkötötték a maguk kompromisszumait, az alkukat, amik ritkán vezettek jóra.
Három nő sorsa rajzolja ki a cselekmény ívét, és a legfőbb cselekményszál – dacára a fülszövegnek – nem Kati prostituálttá válásának kálváriája, hanem az az életfeladattá terebélyesedő kilátástalan küzdelem, amit szép és rideg édesanyjával folytat. A meg nem bocsátás regénye ez, és csak kívülről szemlélve látszik könnyűnek a megoldás, ami talán az elfogadás lehetne. A szereplők szemszögéből azonban az élettel folytatott küzdelem joggal látszik egyenlőtlennek, és bár a regény lapjain a történelmi események és sorsfordulók csak távolról derengenek fel, érezni annak a kelet-európai tehetetlenségnek a sorsokra nehezedő súlyát, ami egyértelműen a történelmi kényszerpálya következménye.
Kőrösi ezúttal is rendkívül aprólékos lajstromot kínál a fél- és régmúltról: a hétköznapi részletek, a tárgyi környezet, egy-egy helyszín hangulata érzéki erővel és hitelesen idéződnek meg, és ez által az olvasó személyes élményagával – nem függetlenül persze az életkortól – is könnyen összerezdülnek. Az elhallgatások és a részletek mögött félelmetes látkép ködlik egyébként fel a magyar történelemről: állandó életveszély, túlélés, szerelmeket megpecsételő politikai fordulatok, italozásba, erőszakba és korcs erotikába silányodó kapcsolatok, elárult eszmék, a géemkázásba, a kaparj kurta mentalitásba süppedő későszocializmus majd az inkább tudomásul vett mintsem kiküzdött fordulat formálják azt. A prostitúció ebben az összefüggésben szinte logikus következménynek, mintsem egyéni botlásnak tűnik. Önmagunk elárulásának oly sok példáját kínálja ugyanis Kőrösi regénye, amik között csak az egyik választás a test kiárusítása.
(Kőrösi Zoltán: Magyarka. Kalligram, 2013, 208 oldal)
