– Mi az oka annak, hogy miközben Amrita Sher-Gilt Indiában mint korszakos festőt ünnepelték és ünneplik, nálunk az életműve és jelentősége csak viszonylag szűk körben ismert a mai napig?
– Ez egyszerű: nem épült rá üzletág. Még ha nem is arra gondolok, hogy a blogolástól a politikáig minden az üzletről szól manapság, csak arra, hogy a művészeti piacon (az aukcióktól a képeslapokig) nincs jelen a munkássága. A legutóbbi időkig mindössze egy-két festménye volt itthon, közgyűjteményben egy se. Így az ő kora művészetét bemutató vagy bármely más, tematikus szempontú kiállításon sosem szerepel. A művészettörténeti források szerint nem is hiányzik, hiszen nem itt járt főiskolára, s kiállítása se volt itt az életében. Budapesten született, 8 éves koráig itt nevelkedett, 20 éves kora körül a nyarakat a Dunakanyarban töltötte, aztán volt még egy éve, 1938–39-ben, amikor férjül vette unokatestvérét, s mint katonát elkísérte Kiskunhalasra. Nem voltak képzőművész barátai vagy mesterei Magyarországon – egy-egy női művészt (zenészt, festőt) kivéve. Jóllehet első európai kiállítását – halála után 60 évvel – itt rendeztük, az Ernst Múzeumban, de az az Ernst Múzeum sincs már, ahol az ilyesfajta jelenségeket be lehetne rendre mutatni. A róla szóló könyv (2007) a lehetetlen könyvpiaci helyzet miatt nincs a boltokban. A két világháború közti időszak művészete pedig nem tartozik az úgynevezett kutatási területeim közé, mellyel legalább a tudományos életben benne tudná tartani őt valaki, nálam érdemesebb személy. Ezekből látható: van egy állandó következetlenség az életében és a művészetével kapcsolatban. Ez lehet személyiségvonás, de az is lehet, hogy a sorsa volt ilyen. Lehet, hogy keresztül-kasul kalandozva a világon az ember nem tud maradandó jelenlétet biztosítani magának és a tudásának. Még hosszabb élet alatt sem, nem 28 évvel, mint amennyi neki megadatott. Lehet, hogy lenni kell valahol, tartozni kell valahová ahhoz, hogy értékké váljon (valamely közösség által), amit az ember csinál, még akkor is, ha olyan szenvedélyesen foglalkoztatja a munkája, mint őt. Ez a hely Amrita esetében India volt. 22 évesen költözött vissza Párizsból Indiába, és akkor határozott céllal, India művészetét a szeme előtt tartva fogott munkába. Vadul felkavarta a művészeti életet, és ezzel elindult az a folyamat, amelyben indiai művésszé vált.
– Ha nem kizárólag az indiai művészetre gyakorolt hatását vesszük alapul, akkor nemzetközi összehasonlításban mennyire volt úttörő vagy előremutató az ő festészete?
– Amikor Párizsban tanult, az úgynevezett párizsi iskola nemzetközi volt, a lehető legkülönbözőbb sajátosságok vegyültek a nyugati művészet tradícióival és épültek bele „fejlődési” vonalába. Amrita azonban nem vihette magával az indiai hagyományt, mert még gyerek volt (16 éves), amikor az École des Beaux-Artsra került. Ugyanígy nem ismerte az európai művészet sajátosságait se. Egyszerre mindent meg kellett tanulnia. S azon a ponton, amikor úgy tűnt, ez sikerült neki, amikor az évfolyamtársai egy új irányt kezdtek meghatározni a korszak művészetében (a „realizmusok” egyikét), ő elhagyta Párizst. Nem vett tehát részt Párizs mértékadó nemzetközi kortárs művészeti életében. Pedig a művészettörténetet is sokáig Párizsban írták. A modern művészetét pedig mindig az újítások mértéke szerint. Két fontos fogalom szorul itt felülvizsgálatra: a művészet nemzetközisége és történetének összekapcsolása az újítások történetével. Ezek meghatározták a korszak gondolkodását. Ne feledjük azonban, hogy ezek európai fogalmak, azé az Európáé, mely a többi kontinenst a gyarmatának tekintette, s amely önmagát a világ központjaként határozta meg. A periféria (India, Közép- és Dél-Amerika vagy akár Magyarország is) a művészeti centrum (Párizs) szemében érdektelen volt. Az indiai gondolkodás egészen más. Amrita beojtotta az indiai (művészeti) gyakorlatba azt, amit nyugaton megismert és a legfontosabbnak tartott: a művészet autonómiáját (függetlenségét a vallásoktól), az összpontosított és szigorú szellemi-szakmai munka igényét, a saját kultúra múltjára építő szemléletet, az egyéniség meghatározó voltát. Azokat az alapokat teremtette meg, mely elvek alapján – a vallás összefogó szerepe helyett – majd a következő generáció tagjai indulhattak egy nemzetközi pályán, léphettek fel az újítások igényével. Mondhatnánk: India „nemzeti” művészete általa született meg, hogy szinte rögvest el is szakadjon a helyi keretektől. Ez annál inkább lehetséges volt, mivel Amrita elveiben a művészet új egyetemessége – nem gyakorlati nemzetközisége – fogalmazódott meg.
Keserü Katalin
Fotó: MMA
– Milyen hatással volt a korszak vagy a későbbi évtizedek magyar festészetére?
– Amit ő Indiában tett, persze, benne volt az európai levegőben is. A valóságigény például – lásd Brueghel kultuszát az 1930-as évek Európájában, és nála is, akinél ez szerencsésen vegyült az indiai miniatúrafestészet hagyományaival, aminek egyik főművét, a Magyar falusi piac Kiskunhalason festett képét tarthatjuk. Ám mi még nem térképeztük fel a magunk akkori realizmusait. Pedig Amrita számos műve tartozna ide. Hadd említsek egy különlegeset: a Krumplihámozót. Köznapi: Van Goghtól Bukta Imréig vissza-visszatérő, mondhatnánk egyetemes művészeti téma. Amrita az európai életképi hagyományt a miniatúrafestészet hagyományaival ötvözve és a képméreteket megnövelve hozott létre egy áttetszően tiszta portrét Magyarországon, melyhez akár Csontváry Almát hámozó öregasszonyát is megidézhetnénk. Vagy említhetnénk a Boldog temető című zebegényi képét, s vele kapcsolatban a harmincas évek naiv festészetét és ennek hatását olyan kortársaira, mint Aba-Novák Vilmos vagy Szőnyi István. Amrita képeit azonban nem látta a magyar közönség. De ide is tartoznak, ráadásul a festészet legfontosabb összetevője: a szín (és a szín mint fény) révén is. Amrita folytonos szín- és színviszonylat-kutatásai, melyekhez India és elfeledett festészetének színei adták a legtöbbet, éppen akkor Magyarországon fontos tanulságul szolgálhattak volna.
– Reklámízű szlogen, de szokták őt indiai Frida Kahlóként is emlegetni. Milyen nemzetközi példákkal lehet a munkásságát együtt emlegetni?
– Az indiai értelmiség világra nyitottságát jellemzi, hogy Amrita festészetét a forradalmi mexikói muralistákéhoz hasonlította, akik a mexikói élet képeit a maguk nem európai módján vitték a falakra monumentális műveiken. Amritának ilyesmire nem volt módja, jóllehet az indiai falképfestészet volt a kiindulópontja, ilyen igényű nagyobb méretű képeket festett is, melyek a művészetben ott forradalmat jelentettek, valójában azonban egyáltalán nem dinamikus, hanem jellegzetesen indiai, mozgás nélküliek azok a képek. Mégis, az indiai öntudatra ébredésben, a társadalmi egyenlőségért folytatott harcban (lásd Gandhi mozgalmát az érinthetetlenek kasztjának felszámolásáért) szerepet játszottak ezek a képek. Ezért (is) volt tisztelője Dzsaváharlál Nehru, az akkori modernizációs folyamatok és a későbbi független India legnagyobb egyénisége.
Amrita Sher-Gil.
Forrás: http://photogallery.outlookindia.com
– Mennyire bizonyult hangsúlyosnak Amrita Sher-Gil alkotói pályája szempontjából „nőiessége”, a nők emancipációja iránti elkötelezettsége vagy éppen a kortárs beszámolókban gyakran emlegetett túlfűtött érzékisége?
– A nőművész sorsa ma sem egyszerű, hiszen a múltban ritka volt, mint a fehér holló. Nincsenek sorsminták, példaszerű pályaképek. Amrita Párizsban kiállított nőművészekkel együtt, akik az egyenlő elismerésért és a megkülönböztetés ellen küzdöttek. Mondhatnám: ha a férje Diego Rivera lett volna, mint Frida Kahlónak, Európában is sikere lett volna. Jóllehet Amrita sosem rúgta fel a kép európai festészeti szabályait úgy, mint mexikói kortársa. Indiában is részben egyik barátjának köszönhette, hogy kiállítássorozaton mutatkozott be, mely a hírnevét megalapozta. Úgy tűnik, hogy a céltudatos karrierépítés akkoriban még csak a férfiakat jellemezte. (Nagybátyja, Baktay Ervin meg nem segítette itthoni bemutatkozását.) Viszont mégis India volt az az ország, mely legnagyszerűbb művészeként egy nőt fogadott el. Amrita a női témáival és a női lét változatlanságát sugalló, egyszerre érzéki és szomorú képeivel a határok nélküli nőművészet különleges alkotója lett. A zajosnak tűnő, de mégis végtelenül csendes indiai (női) életet ő örökítette meg. Lehet, hogy kárhoztatta a patriarchális társadalmat, a női kiszolgáltatottságot, ugyanakkor azonban festészete érzékiségével és a rálátás tisztaságával társadalomkritika nélkül, legfeljebb enyhe, a naiv festészetből eredő humorral reprezentálta azt. Képeinek szomorúságába biztos az a magány is belejátszik, amelyben neki magának – női alkotóként, nem szerelmi partnerként – része volt.
– A „kerítéskiállítás” nagyon rokonszenves módon lebontja azt a hagyományos válaszfalat, ami a mű befogadására rendelt tér és a befogadó között általában nagyon is hangsúlyosan van jelen. A kiállítás rendezőjeként mennyire jelentett ez a különleges helyzet kihívást Önnek?
– Mondhatom, hogy a helyzetet én hívtam ki, hiszen két éve, amikor az első kerítéskiállítást rendeztük (Lechner – Gaudí – Horta) a Hungarofesttel, alakult így a kiállítási forma. Akkoriban – intézményi lehetőség nélkül – nagyszerűnek tűnt az, hogy mind Budapesten, mind Barcelonában és Brüsszelben milliók láthatják (nem túlzás: gondoljunk a Sagrada Família kerítése mellett nap mint nap várakozó tömegekre) azokat az épületrészleteket, melyeket a világ építészetében kiemelkedő jelentőségűeknek és különlegeseknek tarthatunk. A nyilvános tér még az olyan kiállítások esetében is fontos lehet, mint amilyen egy festőművészé. Persze nem festményeket vagy reprodukciókat mutatunk be, hanem fotókat, melyek egyik legérdekesebb vonása, hogy a nyilvánosság eleve beléjük van kódolva, a fényképezőgép „külső szeme”, objektívje által.
– Mitől különleges ez a mostani fényképválogatás?
– Egy rendkívül érdekes fényképhagyaték, mely Amrita apja, Umrao Singh Sher-Gil felvételeiből áll, és családja – valamint önmaga – életét kíséri végig. Őt a Nyugat is nemrégiben fedezte fel. A szöveges tablókon a néző mindenről tájékozódhat és szabad ember marad.
– A kiállítást beharangozó szöveg az egykor szoros indiai–magyar kulturális kapcsolatokról beszél. Mi volt ezeknek a kapcsolatoknak az alapja, és Amrita Sher-Gil személyén kívül van-e ennek más lenyomata a magyar vagy az indiai művészetben?
– Néhány éve megjelent – Lázár Imre, a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ akkori igazgatója szerkesztésében – egy könyv Hungarian Explorers and Travellers in India címen. Ez az 1500-as évekig meg vissza a magyar „India-felfedezők” történetében, ami persze még nem jelent kulturális kapcsolatot, csak – tekintettel az utazás akkori nehézségeire – valami elszánt érdeklődést az ország iránt. Az igazi kapcsolatot olyanok jelentették, mint Körösi Csoma Sándor, akinek a neve ma is hívószó, mert rendkívüli egyéniség volt: minden kor keresi a maga útját hozzá és Indiához, Tibethez. Az életét és a munkáját odaadta – ez volt az ajándéka –, és ezen (a tibeti–angol szótáron) keresztül született egy ösvény a számunkra. De említhetem Stein Aurélt, aki – régészként – az indiaiak számára felfedezte a múltjukat. Nálunk működött a Teozófiai Társaság, mely azáltal, hogy keleti és nyugati vallási hagyományokat gyúrt egybe, megközelíthetővé tette a keleti gondolkodást. Ennek a társaságnak több képzőművész tagja is volt. Említhetem az indiai mitológiát rögzítő alapművek magyar fordításait a 19. századtól kezdve, melybe azután Baktay Ervin, Amrita nagybátyja munkái is bekapcsolódtak. Ő – Amrita idejében – számos összefoglaló könyvet írt Indiával kapcsolatban. Ezek nyomán honosodott meg például a jóga nálunk stb. Végtelenül folytatható a sor, egészen az Erlin Galéria kortárs indiai művészeti kiállításáig, mely 19-én nyílik. Ma, a globalizáció idején súlyosan merül fel a kérdés: mi lesz, ha megszűnnek a különbségek, ha csak a múlt emlékein lesznek láthatók, megragadhatók. Ha eltűnik az életmód, a szokások, következésképp a mentalitás különbsége s ennek vonzereje. Tapasztalatom szerint ugyan a lélek elképesztően lassan változik, módosul, nem úgy, ahogy a modern Nyugat képzeli. De ha egyszer nem lesz alternatívája a nyugati gondolkodásnak, mely sajnálatos módon ugyan sokat beszél a „másik”-ról, de – mint tudjuk – úgy, hogy abban önmagát látja, mi lesz akkor? Mert ahol ekkora önteltség van, ott bizony baj van. Ezért szükségünk van Indiára.
