Adódik a kérdés, hogy vajon a magyar fotográfia történetének jelenlegi feldolgozottsága és szélesebb körű megismertetése elégségesnek mondható-e. Kielégítőnek valószínűleg semmiképpen sem, bár az utóbbi időszak kiállításait elnézve mégis tűnhet úgy, valami megmozdult ezen a téren is. Miközben a Magyar Nemzeti Galéria Magyar fotóművészet az új évezredben címmel a magyar fotóművészet közelmúltjába enged betekintést, és arról igyekszik valamit állítani, addig a Kogart Galéria falai között időben szélesebb merítést kínál az Analóg – 21 magyar fotográfus a 20. századból című kiállítás. Huszonegy fényképész mintegy 160 műve várja a látogatókat, a válogatásban Kincses Károly fotómuzeológus, a Magyar Fotográfiai Múzeum volt igazgatója működött közre.
Ha a koncepció felől közelítünk a kiválasztott huszonegy alkotó képeihez, akkor némiképp magunkra vagyunk utalva: szándékoltan nincs vezérelv, leszámítva azt a kissé mondvacsináltnak ható kritériumot, hogy a fotók analóg technikával készültek – valamint az időbeliséget: a kiválasztott munkák a huszadik század második felében születtek. Érdemes talán innen, a történetiség felől megközelíteni a Kogart kiállítását, ám nem feltétlenül a fotográfiatörténeti nézőpont felől, ahhoz nem bizonyul eléggé átfogónak és sokrétűnek a válogatás.
Persze a szakmailag avatottabb szem így is mérlegelhet: mi az, ami az idő rostáján fennakadva ma is előremutató az egykori teljesítményekből, és mi az, ami már csak egy valaha jellemző, de azóta meghaladott stílusirány, felfogás vagy mód lenyomataként érdemes a figyelemre. Szemlélhető azonban az Analóg a múltértelmezés nézőpontja felől is, és ezt az olvasatot megerősíti, hogy a válogatás jellemzően a magyar fotó dokumentarista vonulatáról árul el többet, azzal együtt, hogy a kísérletezőbb munkák sem hiányoznak. Ez a megközelítés természetesen jóval kevésbé kell hogy számoljon az adott képek milyenségével, legalábbis maga a kérdés, hogy az adott fotó „jónak” mondható-e, némiképp alárendelődik a tematikai érdeklődés vezette befogadásnak. Ha ezt az utat választjuk, akkor az Analóg hatásos ellenszernek bizonyul a megalapozatlan nosztalgiával szemben.
Az elmúlt évtizedek fizikai és szellemi nyomora nem csak a kimondottan szociofotók esetében tűnik elő. Előhívhatja képzeletünkben a hétköznapi tárgyakkal, beszédes részletekkel dolgozó munkák is, mint amilyenek például Kerekes Gábor képei. Tükörben félig látszó arc egy csupasz fürdőszobában, az igénytelenül puritán konyha terében halat markoló kéz furcsa drámaisága egyaránt valami nagyobb egészről mesél – egyebek között a nehezen megragadható hiány tapasztalatáról. A hiány köszön vissza Balla Demeter egyes képeiről is, már csak azért is – és itt szintén a történelem tolakszik előre –, mert az alkotó korai, fiatalon készített élményrögzítése ’56-ról sokáig nem lehetett része hivatalosan az életműnek. Most látható az egyik akkor készített megrázó képe is. Valószínűleg az emlékezés ezért is játszhat kitüntetett szerepet Balla munkásságában; nehezen elválaszthatónak látszik például az említett életrajzi ténytől egy másik képe, az 1964-es Emlék című, amelyen egy kalap és egy kabát (fazonjukban a történelemkönyvekből ismert, az ötvenes éveket idéző darabok) rostokol magányosan, tragikus ernyedtségben egy széken.
A szociofotót említettük, és nem véletlenül: számos remek, a műfaj hírnevét öregbítő képpel találkozni a kiállításon. Benkő Imrének az ózdi kohászat végnapjait dokumentáló felvételei kérlelhetetlen kíméletlenséggel és megejtő líraisággal beszélnek a rendszerváltás nehézségeiről, miközben elénk tárják a szocialista nagyipar mindennapjainak cifra lepusztultságát is az öltözőszekrényen díszelgő meztelen nős képekkel és a satuba fogott karácsonyfa abszurd szakralitáspótlékával. Czirmaz Miklós villanyszerelő képe pedig ikonikus foglalata a reményvesztésnek: a gyárbelső díszletében felfelé pillantó tekintet mindenről szól, csak nem a kezdet eufóriájáról.
Egy-egy felvétel különböző alkotóktól egymásra rímel: Bánkuti András Bányász című képe 1990-ből szintén emblematikus a koromfekete arcból kivilágító szemekkel. És ha már munkások, a kiállításon szerepel kép Korniss Péter híres vendégmunkás-sorozatából is.
A létező szocializmus iránti nosztalgiát teszi próbára Urbán Tamás Bódulat című sorozata, amely a késő Kádár-kor drogosainak világába kínál alászállást. A látszat és a valóság között feszülő ellentét hatásos mementóját nyújtja Stalter György Más világ, Tólápa I. című 1982-es fényképe, amelyen egy csupasz és lerobbant osztályteremben futkorásznak gyerekek, a csupasz belső tér egyneműségébe csak a falon pöffeszkedő Kádár-címer rondít bele.
A hely szellemet is sikerült tartósítani, a magyar főváros megannyi jellemző részletével találkozhatunk. Szilágyi Lenke fotói Budapest titkos életének néhány részletét villantják fel, a lépcsőfordulóról leesni készülő fehér tonettszéket éppúgy tetten éri, mint azt a vadmacskát, mely valami okból a Lánchíd tövében, egy eldőlt bicikli társaságában emeli a kép nézőjére a tekintetét.
A terjedelmi korlátok nem engedik meg, hogy minden egyes alkotóról egyenként szóljunk, pedig még számos szóra érdemes szerzői attitűd és téma kínálná magát, és ezek között akad jó néhány kísérletezőbb, a valóságtól sokkal inkább elrugaszkodó vagy azt átértelmező példa. Ezért is jelenthető ki, hogy a magyar fotóművészet elmúlt évtizedei felé forduló néző még akkor is elégedetten távozhat, ha a vállalás – reflektorfénybe állítani a magyar fotográfia meghatározó személyiségeit – nem törekedhetett teljességre.
Az Analóg kínálta keresztmetszet tehát egyszerre nevezhető szűknek és meglehetősen szélesnek is. A kiállítás megszületésének körülményei eleve az esetlegességnek engedtek teret – azok fényképei kerültek be, akik ingyen adták át felvételeik jogát cserébe azért, hogy Csák Ferenc vállalta az általa alapított gyűjtemény egészét bemutató, a neves angol szakértő, Colin Ford bevezetőjével megjelenő angol és magyar nyelvű album kiadását. De ezzel az esetlegességgel együtt is érdemes a figyelemre, és eléri azt, ami talán a legfontosabb küldetése: éhséget ébreszt a magyar fényképészet múltja iránt.
