– Miért döntött úgy, hogy könyvet ír az erdélyi magyar arisztokráciáról?
– Holland vagyok, és Hollandiában régóta az egyenlőség jellemzi a társadalmat. Legalábbis kívülről úgy tűnik. A valóságban persze léteznek a „láthatatlan osztályok”, és ezek a társadalmi különbségek igen nagyok is lehetnek. De a holland társadalomban ez tabu, nem lehet róla beszélni. Én vagyok az egyik olyan holland szerző, aki szokott ilyesmiről írni. A magyar arisztokrácia története ezért is újdonság volt nekem. Akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor holland–magyar feleségemmel Magyarországra jöttem. Ő is nemesi családból származik. Az ő rokonaitól és barátaitól hallottam, hogy mi történt a hozzájuk hasonló családokkal a kommunizmus alatt: deportálták őket, nyomorúságos otthonokba kellett költözniük. Lenyűgözött az, ahogy a méltóságukat és a humorukat ennek ellenére is megőrizték, és eldöntöttem, hogy összegyűjtöm a történeteiket. Azok, akik még emlékeznek a kommunizmus előtti időkre, hamar meg fognak halni, mint Nagymami, a feleségem nagymamája vagy a nagynénje, akit szintén nagyon szerettem. Ezek az emberek olyanok, mint egy hatalmas könyvtár, ami nyomtalanul eltűnik. Budapesten sok arisztokrata-leszármazottat ismerek, de nem akartam a barátaimmal interjúkat készíteni, ezért fordultam Erdély felé. Sokszor jártunk itt, és szerintem gyönyörű vidék. Az erdélyi arisztokrácia a magyar arisztokrácián belül is különösen megtetszett nekem. Mindig is elkülönültek, és nagyon erős identitással rendelkeznek. Mivel kisebb csoportról van szó, kutatás szempontjából is jobb volt velük foglalkozni. És ott az a drámai esemény is, hogy mindannyiukat ugyanazon az éjszakán, egyszerre deportálták. Korábban írtam egy tanulmányt is erről a témáról From Ballroom to Basement. The Internal Exile of the Hungarian Aristocracy in Transylvania (A bálteremből a pincébe. A magyar arisztokrácia hazai száműzetése) címmel a Közép-európai Egyetemen.
Jaap Scholten
Fotó: Hegedűs Márta
– Olyan emberek is megszólalnak ebben a könyvben, akik senki másnak nem beszéltek a régi életükről és a tragédiákról. Hogy sikerült elnyernie a bizalmukat?
– Az idős emberek voltak a legfontosabbak számomra, mert ők élték meg ezeket a történeteket. Ugyanakkor őket volt a legnehezebb szóra bírni. Központi személy a könyvemben Erzsébet. Nem akart a saját nevén szerepelni, ezért kapta ezt az álnevet. Amikor először elmentem hozzá, nagyon bizalmatlan és gyanakvó volt. Aztán rájöttünk, hogy a feleségem családja révén szegről-végről rokonságban állunk egymással. Ettől kezdve „kedves unokaöcsémnek” nevezett. Szerintem az, hogy a feleségem félig magyar származású és hasonló a családi háttere, mindvégig sokat segített ezen a téren. Sokszor visszamentem az interjúalanyaimhoz: volt, akinél tízszer is voltam. Ebből látták, hogy komolyan gondolom. Annak ellenére, hogy holland vagyok, tudtam, min mentek keresztül. Ugyanakkor kívülálló is voltam. Az utolsó lökést a könyv megírásához egy cikk adta. Arról szólt, hogy egy francia katolikus pap hogyan kutatta Ukrajnában a zsidó falvak kultúrájának maradékait. Szerintem fontos, hogy ő is kívülálló volt. Lehet, hogy ez szükséges is egy ilyen kutatásnál. Némelyik interjúalanyommal azóta is beszélgetünk, új és új történetekre és tragikus részletekre is fény derül. De ezekről nem szeretnék beszélni, ha már nem kerültek be a könyvbe.
– A könyv először Hollandiában jelent meg 2010-ben. Milyen volt a fogadtatás?
– Nálunk gyakorlatilag nincs arisztokrácia, és kevesen tudják, mi is Erdély. A megjelenés előtt úgy gondoltam, hogy pár nagy családot és történészt érdekel majd a könyv és azokat, akik egyébként is szeretik az írásaimat, vagy ismerik Erdélyt – a magyar és a holland protestáns egyházak között például hagyományosan jó a kapcsolat. De nem is ezért írtam a könyvet, hanem mert meg akartam írni. Meglepett, hogy végül milyen sok recenzió született róla a holland sajtóban, és hogy mennyi visszajelzést kaptam. Még a holland királynő is írt egy levelet. Megköszönte a könyvet, mert olyan dolgokat olvasott benne, amelyekről eddig is nem tudott. A könyv megjelenése után úgy vettem észre, Nyugat-Európában megújuló érdeklődés van az arisztokrácia iránt. Az egykori keleti blokk országaiban a propaganda negyven éven át sulykolta, hogy az arisztokraták paraziták voltak. Szerintem ez az ideológia valahogy elérhette Nyugat-Európát is. Amikor iskolás voltam, Hollandiában nem lehetett arról beszélni, ki milyen családból származik. Családként nem volt történelme az embernek. Szerintem ez megváltozott azóta, nő az érdeklődés a történelem iránt. Egy társadalomban mindenkinek egyenlő esélyekkel kell indulnia, de soha nem leszünk egyformák, mert különböző a történetünk. Ezek nem feltétlenül jó történetek, de mindenkinek szembe kell nézni velük, nem szabad titokban tartani őket. Ha nem ismerjük egymás történetét, egymást sem ismerhetjük. Ezenkívül, ha nincs az embereknek történelmük, minden politikává válik. Akkor az identitás is pusztán politikai identitás, és ez nem szerencsés. Az társadalom, amelynek nincs történelme, nem lehet egészséges.
– Magyarországon angolul jelent meg a könyv – azt írta, azért, mert az interjúalanyai közül többen féltek attól, hogy a közönség magyarul olvassa ezeket a dolgokat. Mitől tartottak?
– Egy interjúalanyom volt, aki kifejezetten kérte, hogy ne legyen magyar vagy román nyelvű kiadás, egy másiknak pedig erős félelmei voltak az üggyel kapcsolatban. A többiek között is akadt, aki őszintén örült ennek a megoldásnak. Szerintem inkább a román kiadás rejthetne számukra veszélyeket, mint a magyar. A könyvben sok szó esik a romániai restitúciós törvényekről, amelyek alapján többen visszakaptak kommunizmus idején elkobzott ingatlanokat. Ebben az eljárásban mindig nagy szerepe van a román helyi hatalmasságoknak. Mivel a legtöbbjük úgy viselkedik, mint egy kis pasa, mindenképpen szükség van a jóindulatukra, és minden, amit a családról megtudnak, a család ellen dolgozhat. Ezért voltak a félelmek. Én is örülök, hogy angolul jelent meg, mert így sokkal többen elolvashatják külföldön is. Korábban lefordították egy magyar arisztokráciáról szóló cikkemet angolra, és megdöbbentő volt számomra, milyen sokan megosztották a szöveget az interneten. Az egykor Magyarországon élő arisztokraták és leszármazóik nagy része ma külföldön él. Szerintem nagy hibája a magyar politikának, hogy a rendszerváltás után nem fordított nagyobb gondot a velük való kapcsolattartásra, mert sokat segíthetnének Magyarországnak.
– Leírja a könyvben, hogy segített Erzsébetnek a családi birtokkal kapcsolatban. Ez miben állt?
– Erzsébet visszakapta a házat, és egy művészeti központot akart létrehozni itt. Én próbáltam meg forrásokat szerezni az épület rendbetételére. Norvég támogatásra gondoltam, mert Norvégia szívesen áldoz örökségvédelmi célokra külföldön is. A probléma az volt, hogy az innen érkező pénzek a román kormányzaton mennek keresztül. És ha a helyi hatalmasságok a kis pasák, akkor a bukarestieket nyugodtan hívhatjuk nagy pasáknak. A legutolsó hírem erről az, hogy a norvégok nem vállalják az együttműködést Bukaresttel. Magyar projektnek egyébként is nehezebb pénzt szerezni Romániában. Kár, mert ez is része a történelemnek, amit meg kellene óvni.
„Jobban tudok kötődni az erdélyi magyarokhoz, mint a magyarországiakhoz”
Fotó: Hegedűs Márta
– Nemcsak magyarokkal, hanem románokkal is kapcsolatba került a munka során. Ők hogy viszonyultak a témájához?
– Többnyire történészekkel, kutatókkal találkoztam, akik számára a történelem a fontos, ezért osztották a lelkesedésemet. Szerintem a magyar–román probléma nem helyi szinten létezik. Bukarestben csinálják, ahol a pénz és a hatalom birtokosai vannak. Erdélyben hosszú időn át éltek békében magyarok, németek, románok. Egyetértek Bánffy Miklóssal abban, hogy Erdélynek függetlenednie kellene Romániától.
– Hosszú évek óta él magyarországi magyarok között, a könyv kapcsán pedig rengeteg erdélyi magyarral ismerkedett meg. Lát mentalitásbeli különbséget?
– Az erdélyi magyarok régóta kisebbségben élnek, ezért fontosabb nekik a szolidaritás érzése. Sokkal erősebb itt a spiritualitás, mint Magyarországon. Úgy érzem, a kommunizmus kevésbé hatott rájuk, kevesebb kárt okozott az ottani magyar társadalomban. Jobban is tudok kötődni az erdélyi magyarokhoz, mint a magyarországiakhoz. Talán mert hasonlítanak a hollandokra: gyakorlatiasak, optimisták. Szeretem Erdélyt. Ezt beleírhatja az interjúba.
– A könyv végén Erzsébet azt mondja Önnek, hogy nagyon megváltozott, mióta először találkoztak. Mintha felnőtt volna. Egyetért vele?
– Olyan dolgokkal szembesültem, amelyekről hollandként nem lehet tapasztalatom. Szerencsés ország vagyunk, néhány kisebb konfliktustól eltekintve évszázadok óta békében élünk. Sok szomorú történetet hallottam, és szembesültem azzal, milyen károkat okoz a diktatúra egy társadalomban és az emberek életében. Biztos, hogy ezek az élmények hatottak rám.
– Min dolgozik most?
– Épp az előbb hívott fel egy angol író, hogy alapítsunk Bánffy Miklós Társaságot az író tiszteletére. Egyébként regényt írok. Holland téma, de van benne magyar szál. Készülök egy hollandiai kiállításra is, amely a saját családomat mutatja be és a regényhőseimet, mert nálam sokszor összeér a kettő. A Báró elvtársnak is lesz két bemutatója szeptemberben: a Transylvanian Book Festivalon, amelyet idén először rendeznek meg, és a Kulturális örökség napján.
– A Báró elvtárs filmalapanyagként sem érdektelen. Eszébe jutott ez valakinek?
– Tekhla Reuten holland színésznővel már tárgyalok ez ügyben, és készülök arra is, hogy nekiálljak a forgatókönyvnek. Egy holland produkciós iroda, a Topkapi már érdeklődött a film iránt.
