Embersorok és verssorok a Múzeumok Éjszakáján

Egy éjszaka, amikor bármi megtörténhet – olvashatjuk évről évre az unalomig ismételt szlogent. Aztán eljön a Múzeumok Éjszakája, és minden alkalommal kiderül: ez nem csak üres frázis. Riport és képgaléria.

Elég volt csak belelapozni a tizenegyedik Múzeumok Éjszakája programfüzetébe ahhoz, hogy elbizonytalanodjon az ember. Negyven oldalon közel száz helyszín csak a fővárosban, még több vidéken, több száz (több ezer) program, amihez csupán nyolc óra áll rendelkezésre. Merre induljunk, mit nem szabad kihagyni? Kézenfekvő választásnak tűnt a budai Vár: kis területen sok múzeum rengeteg programmal. A múzeumbuszra szállva egyből ráérezhettünk az éjszaka hangulatára. Zárt térben tömeg, levegő alig, a Nemzeti Galéria légkondicionált helyiségei szinte életet mentettek. És rávezettek az első tanulságra: mindegy, merre indul az ember, ezen az estén semmi sem menti meg a kultúrától.

Az egyik teremben kortárs fotóművészet, a másikban szárnyas oltárok, a harmadikban Csontváry és Mednyánszky. Aztán egyszer csak dzsessz harsant fel, igazi fesztiválhangulat kerekedett a történelmi termekben. Ekkor jött a következő felismerés: tényleg bármi megtörténhet, a jól ismert helyszínek ezen az éjszakán kicsit kifordulnak önmagukból.

Az Oroszlános udvarba lépve ez az érzés csak fokozódott. A Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár műsora az etnikai és kulturális sokszínűséget hangsúlyozta: klezmertáncház és örmény emlékek, Dante és heavy metal. A multikulti után irány a Dísz tér. Mindegy, milyen forgatókönyvvel készülünk az estére, két dolog biztos: sokat kell sorban állni, és egy rakás helyszínt kihagyunk emiatt. Ezek az alkalmak írják a Múzeumok éjszakája alternatív történetét.

A „helyek, ahová végül nem jutottunk be” első állomása a Kémmúzeum volt. Húsz perc mozdulatlan álldogálás után a Sziklakórház következett, ahol új értelmet nyert a hosszú várakozás fogalma. A Lovas úton kígyózó tömegből több megkérdezett is egyaránt másfél-két órára becsülte a bejutáshoz szükséges időt. Igaz, a várakozás alatt legalább speciális katonai egységek bevetésében és a vöröskereszt elsősegély-bemutatójában „gyönyörködhetett” a nagyérdemű. Fegyverropogás, vér és belek. A Hadtörténeti Múzeum szabadtéri rendezvényei a Kapisztrán teret változtatták hadi övezetté. Páncélozott járművek, fegyverek és egyenruhások mindenfelé.

Visszaúton a Dísz tér irányába újabb kudarcra ítélt próbálkozás: a De la Motte–Beer-palota. Ha már budai múzeumok: kihagyhatatlannak tűnt a Bajor Gizi Színészmúzeum, amelynek műsorai a 100 éve született Gobbi Hildára emlékeztek. Innen újabb buszozás, átszállással a Ludwig Múzeumba. A tömeg miatt kihagyott helyek mellett a lekésett programok alkotják az éjszakai események másik nagy csoportját. Ám a Ludwig két tárlatvezetés között érkezettek számára is jó néhány érdekességgel szolgált, kizárólag felnőtt látogatóknak szóló műsoraival.

Ha a Várral kezdtük, indokoltnak látszott az Andrássy úttal lezárni az estét. A Hősök terétől a Deák térig közel harminc különféle kulturális intézmény várta a látogatókat. A Hopp Ferenc Múzeumhoz is késve érkeztünk, nem jutott a programfüzetben ígért indiai ételekből, elcsíptük viszont az este szimbolikus kérdését. Egy fáradt családapa szegezte megtörten a feleségének: mi van itt bent, ide miért állunk sorba? Válasz nem érkezett.

A Szépművészetinél nem merültek fel kételyek, ráadásul első lendülettel be lehetett jutni. Kevésbé volt szívderítő a képtárban uralkodó hőség. A látogatók a mesterművek helyett inkább a kirakott ventillátorokra vadásztak. A tér túloldalán, a Műcsarnokban már valamivel barátságosabb volt a helyzet, így mindenki nyugodtan részt vehetett az irodalmi tárlatvezetéseken, vagy megcsodálhatta David Cerný cseh művész Cápa című alkotását: a vízben lebegő, életnagyságú, halott Szaddám Huszeint kötéllel a nyakán.

Másfajta borzongás vált a látogatókra a Terror Házában, ahol szinte lépni sem lehetett a rengeteg embertől. Szűk folyosók, hőség, Szálasi és Rákosi elvtárs: valódi horrornak tűnt ez így éjfél körül. Kint időközben eleredt az eső, ami rövidre zárta az estét. Útba esett ugyan még az Ernst Múzeum, de közel hétórányi tömény programdömping után ez már inkább csak menedékül szolgált az egyre erősödő eső elől. Még egy utolsó kudarc a VAM Design Centernél, ahol többszöri próbálkozásra sem sikerült bejutni a Van Gogh 3D kiállításra, így véget is ért az éjszakai séta.

Fáklyások a Magyar Nemzeti Múzeumnál

Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

Megkerülhetetlen kulturális eseménnyé vált a Múzeumok Éjszakája. Állandó helyszíneit mindig frissen tálalva vonzza az érdeklődőket, akik rendíthetetlenül lepik el a várost, dacolva a többórás várakozással, kánikulával, viharral. Csupán a túlzott sokszínűségre panaszkodhatunk: ennyi helyszín közül lehetetlen úgy választani, hogy ne érezzük azt, mennyi mindent kihagytunk. Vigasztaló lehet ugyan, hogy bármerre indulunk, izgalmas programra találunk. Az érzés azonban megmarad: jobb lett volna, ha egy másik sorba állunk be.

Persze valamivel könnyebb dolga volt annak, aki a múzeumokban nem képzőművészetre, hanem irodalomra vadászott. Különleges apropó is akadt: Weöres Sándor századik születésnapját épp a Múzeumok Éjszakáján ünnepeltük. Gryllus-féle zenés meditációt és slam poetrys továbbgondolást is választhattuk, ha a költővel akartuk tölteni az estét, a Gellérthegy–Belváros-tengely pedig nem tűnt bejárhatatlannak.

A Gryllus-féle családi vállalkozás az egyik legjobb példa arra, hogy öröklődik tovább a Weöres-életmű. Időben sincs még annyira messzire tőlünk a költő. Gryllus Dániel emlékeiben „Sanyi bácsiként” szerepel, akivel a nagy korkülönbség ellenére jó barátságot ápoltak. Így születetett meg A teljesség felé első megzenésítése is.

Bár Weöres Sándor nehezen tudta elképzelni a költői próza zenés feldolgozását, áldását adta az ötletre. A kiadói szándék viszont csak nem akart megjönni, ezért végül Gryllus bérelt egy stúdiót, egymaga vette fel a lemezt. Weöres Sándor 75. születésnapjára készült el a vaskos kötet zenei feldolgozása, amelyet a költő Gryllus Dániel visszaemlékezése szerint úgy méltatott: sok kimaradt belőle, de a lényeg benne van.

Úgy látszik, valóban benne volt, mert A teljesség felé túlélte az azóta eltelt több mint két évtizedet, és Gryllus Samut, a zeneszerző fiát is megihlette. Ő édesapja hatvanadik születésnapjára hangszerelte újra a dallamokat. Így most már  Gryllus Dániel és barátai-felállásban zenekari változata is van a műnek, amelyet a Művészetek Palotájában is hallhatott már a közönség, szombat óta pedig lemezen is kapható. Összességében inkább közös meditációra, mint szó szoros értelmében vett koncertre emlékeztet az indiai dallamokból építkező A teljesség felé, amelyet a születési évfordulón a Balassi Intézetben hallgathatott meg a közönség. Gryllus Dánielen kívül Victor Máté, Szalóki Ági, Bognár Szilvi és Both Miklós is énekel a produkcióban, a prózai részeket Seress Zoltán színművész olvasta fel.

A Balassi Intézet, bár nem múzeum, minden évben részt vesz a Múzeumok Éjszakája programjaiban. A Weöres-téma most duplán adta magát: egyrészt mert az intézet a Weöres Sándor centenáriumi évet szervező Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alá tartozik, másrészt, mert a magyar nyelv egyik módszertani központjáról van szó. A Weöres-örökség ápolását már csak ez utóbbi miatt is feladatának érzi a Balassi Intézet – mondta a Gryllus Dániel és barátai-koncert felvezetéseként Hatos Pál, az intézet főigazgatója. Ha már Múzeumok Éjszakája, Hszi Hszinmin kínai festőművész Weöres Sándor-gondolatokkal illusztrált kiállítását is megnyitották, részben a Kelet-rajongó költő emlékének adózva.

A Petőfi Irodalmi Múzeum új Weöres-kiállítást nyitott a századik évfordulóra, míg a Károlyi-kert színpadát a slam poetry művelői vették birtokba. A Gryllus-féle elmélyülés után itt egészen más hangulatba csöppent az ember. A színpadon gyorsan váltogatták egymást a különböző nézőpontok. A téma Weöres Sándor volt, de a költőre való emlékezés itt gyakorlatilag bármit jelenthetett: szerelmes levelet Károlyi Amy nevében, játékot egy Weöres Sándor-sorral (mi lenne, ha a világ rigó lenne?), a versek továbbírását, köszöntést a költőhöz vagy Weöres-gondolatok alkalmazását a szövegíró egyéni nyavalyáira.

„Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni” – írta Weöres a Nagyság című versben, ezt emelte ki a Petőfi Irodalmi Múzeum is az évfordulós kiállítás egyik mottójaként. Ezen a két helyszínen biztosan teljesült a vágya, a többi már a Weöres Sándor centenáriumi év dolga lesz.