Márcz János „norinbergi áru, spanyolviaszk- és éjjeli mécsgomb-áru bizományi üzlettulajdonos” az Ó utca 40 alól. Mandl és Fried fehérnemű- és bélésárukereskedő és Bauer Adolf rőfösárukereskedők „önálló czégjegyzési joggal”: Erzsébet tér 17. Supp Hugó és Sallai Vincze, a máriaremetei kőbánya és mészégetőtelep társtulajdonosai. És még sokan mások a pont száz évvel ezelőtti, 1913-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzékből, egy találomra felütött oldalról. Már a kötet első oldalai az elmaradhatatlan és bájos régi hirdetésekkel is böngészésre késztetnek: Papek József „bőröndös és finom bőráru-készítő”, természetesen büszke „csász. és kir. udvari szállító” reklámja osztozik egy oldalon Ditrichstein féregirtási és szőnyegporoló és -megóvó vállalatáéval; a szomszéd lapon Hutter és Schrantz 1824-ben alapíttatott részvénytársaságának, az Osztrák–Magyar Monarchia legrégibb szitaáru- és nemezposztó-cégének hirdetése. Tulajdonképpen el sem tudnánk kezdeni egy kötet bemutatását, és máris teleírnánk egy teljes cikket – de hát bárki számára, aki érdeklődik hazájának és fővárosának múltja, öröksége iránt, valódi kincsesbányák lehetnek ezek az adattárak.
Na de miről is van szó pontosan? Volt egyszer egy Budapesti czim- és lakásjegyzék, amelyet a patinás Franklin Társulat adott ki 1880 és 1928 között, összesen 29 alkalommal – eleinte évente, aztán a világháború és más nemzeti sorstragédiák miatt ritkábban. Ezek a kézikönyvek magukba foglalták Budapest betűrendes ház- és telekjegyzékét a tulajdonosok nevével, a képviseleti és az államhatalmi szervek, hivatalok adatait, az egyesületek, a vállalatok és különböző foglalkozáscsoportok jegyzékeit, az iparosok, kereskedők és egyéb szolgáltatásokat végzők listáját, továbbá Budapest lakosainak betűrendes lakcímjegyzékét. Alapos, teljességre törekvő nyomtatott adatbázis volt tehát, amelyet a hosszú évtizedek alatt folyamatosan frissítettek. Így vált a szimpla tény- és adattár a Monarchia-korabeli Budapest valódi életének, hétköznapjainak, társadalmának, iparának, gazdaságának, kultúrájának, egyszóval komplett civilizációjának lenyomatává.
Nem csoda, hogy az évtizedek során a Budapesti czim- és lakásjegyzék átlényegült a történészek, társadalomkutatók, örökségvédők és saját családjuk történetét kutató egyszeri civilek bibliájává. Egyes közgyűjtemények, közöttük a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK), is őrizték a sorozatot vagy egyes darabjait. Most a könyvtár gondozásában elkészült a címjegyzék digitális, neten elérhető, mindenki által böngészhető és kutatható változata. Ennek hátteréről kérdeztük Sándor Tibort, az FSZEK Budapest Gyűjteményének osztályvezetőjét.
„Szinte ronggyá mentek az évtizedek alatt a kézikönyvek” – válaszolja Sándor Tibor arra a kérdésünkre, hogy miért volt szükség a digitalizálásukra. A tudós és laikus kutatók agyonhasználták a sok tízezer oldalnyi kötetfolyamot, amely például a rendszerváltás utáni kárpótlások korszakában nagy segítséget nyújtott biztos adataival az érintetteknek. Bár a digitalizálás az elmúlt években lett világszerte új és üdvös trend, az FSZEK már jóval korábban elkezdte volna ezt a munkát. „Tizenöt éve szerettük volna digitalizálni a címjegyzéket, de amikor felvetettük ezt a szóba jövő technológiai szakértőknek, szinte körbenevettek, mondván ezt soha nem lehet elvégezni” – meséli az osztályvezető. A könyvtár éS BUDAPEST FőVáROS LEVéLTáRáNAK A munkatársai addig is próbálkoztak: az 1900-as év lakcímjegyzékét hatalmas munkával egyszerűen legépelték, és ezt keresőprogramokkal elérhetővé is tették a neten. Ez még nem a tömeges digitalizálás és az automatikus szövegfelismerés korszaka volt. Három-négy éve viszont felgyorsultak az események: a technológia fejlődésével lehetővé vált a lehető legpontosabb digitalizálás.
Budapest, Rákóczi (Kerepesi) út a mai Astoria kereszteződése felől nézve 1900-ban
Fotó: Fortepan/Saly Noémi
Az adatbázist az FSZEK a Nemzeti Kulturális Alap Közgyűjtemények Kollégiumának támogatásával készíttette, a könyvtár mintegy hárommillió forintot nyert el erre a célra. A fejlesztés az Arcanum Adatbázis Kft. munkája volt. A pontosabb és teljesebb munkához Budapest Főváros Levéltára, a Magyar Országos Levéltár és az Országos Széchényi Könyvtár is hozzájárult az általuk birtokolt épebb címjegyzékek kölcsönzésével.
Sándor Tibortól megtudjuk, többféle módszert alkalmaztak: a tönkrement kötetek lapjait szétszedték, egyenként feldolgozva őket; volt tömeges szkennelés robotszkennerekkel (amikor gép lapozza az oldalakat); és volt egyszerű, kézi lapolvasás is. A kötetek tipográfiájáról, betűtípusairól mintákat kellett venni, hogy a szövegfelismerő szoftvert megtanítsák a minél pontosabb olvasásra – elfogadva azt is, hogy egy-egy hibatípust nem lehet kijavítani. Az elkészült adatbázist aztán könyvjelzőzték, és az eredeti tartalomjegyzékeknek megfelelően kereshetővé tették.
Minden hatalmas feladatnak tűnik, és az is volt, de a munka dandárját az osztályvezető szerint fél év alatt elvégezték – a restaurálással és egyéb munkákkal együtt mintegy három évig tartott a folyamat. S hogy kinek ajánlja Sándor Tibor az archívum használatát? „Sokféle lehetséges használata van. A szigorú kutatói megközelítésben például egy szaktörténész tudja hasznosítani az oldalt. Magánemberként is érdekes lehet, hiszen egy ilyen adattárból megtudhatjuk, hol lakott a dédapa.”
Az egymást követő kötetekből kirajzolódhatnak életek, sorsok, karrierek is a munkahelyi előmenetellel, a változó lakcímekkel. És ahogy a cikkünk elején is szemezgettünk: a czim- és lakjegyzék tele van rég letűnt emberek rég elfeledett foglalkozásaival, egyszóval a régi, elsüllyedt Budapest miliőjével. Sándor Tibor Karinthy Ferencet emlegeti, akinek a régi telefonkönyvek voltak a kedvenc olvasmányai, majd hozzáteszi: „Ez az élet sűrűje, benne van az élet. Mi, Budapest-kutatók el sem tudnánk indulni nélküle.”
