Magyar balerinákkal a milánói divatbemutatón

A milánói divathét és az olasz–magyar kulturális évad kiemelkedő eseményeként a magyar öltözéktervezők kiállítását Milánóban divatbemutató is kísérte, ami telt házat vonzott.

Már csak az illem is azt kívánná, hogy Milánóról és a magyar népi tradíciókról szólva megidézzük Kodály Zoltán szellemét, hiszen az ő Háry János című daljátéka volt az, amely híressé tette az Abonyi Lajos által lejegyzett népdalt, amely szerint „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik ”

Kodályt idézte a Pentatónia című kiállítás és az azonos címmel megrendezett divatbemutató kurátora, Simonffy Márta, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége (MKISZ) elnöke is, csakhogy nem a magyar múlt, néphagyomány iránti nosztalgia jegyében, hanem éppenséggel arra figyelmeztetve, hogy – mint Kodály írta – „az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra nem szerzi meg magának”.

A Milánóban június közepén megnyílt, egy hónapon át látható kiállítás címe, a Pentatónia arra a zenei alaphangsorra, az ötfokúságra utal, amelyre a magyar népzene épült, amely a magyar népművészet alapját adja. Ez az utalás egyértelművé kívánja tenni, hogy az a kincs, amely századokon átívelve népzenénkben megmaradt, szintén fellelhető és követhető a magyar népi viselettörténet motívum- és formavilágban is. Simonffy Márta szerint ez a gondolat és gondolkodásmód adta a magyar kortárs öltözéktervezőink indíttatását, hogy napjaink divatkultúrájában megjelenítsék ezt a szellemi örökséget.

Ezeken az öltözékeken a hagyomány sajátos folytatását, átvételét és továbbadását látják, az autentikus népi öltözékben meglévő, a hagyományos motívum- és formakincsből merítvén, egyedi hangvételű kortárs öltözékeket kívánnak létrehozni, példát adva népviseletünk felhasználásának lehetőségére, ennek a fantasztikusan gazdag tárháznak a kortárs öltözékben való világszínvonalú megjelenítésére és megismertetésére.

Hasonló törekvések vezették a század első felében a népművészetet és népi építészetet tanulmányozó képzőművészeket, Vajda Lajost és Korniss Dezsőt is. Az öltözéktervezők számára a rendszerváltozás évei hozták meg a lehetőséget, hogy szélesebb körben bemutatkozzanak a hagyományhoz kötődő, ugyanakkor saját koruk nyelvén és eszköztárával fogalmazó műveikkel, ahogyan azt a Mészáros Éva által elindított Modern Etnika mozgalom tárlatai, bemutatói mutatták, de újabb impulzusokat adtak a tervezőknek a legutóbbi évek Gombold újra! pályázatai is, amelyeknek köszönhetően az idősebb generációk tagjai mellett a középnemzedék meghatározó jelentőségű alkotói és a frissen végzett vagy éppen még a diplomázás előtt álló fiatalok is kedvet éreztek ahhoz, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz.

Nem egyszerűen pillanatképet ad tehát, hanem egy folyamatot mutat be a kiállítás Milánó divatnegyedének a közepén, az egyébként is a divat- és öltözéktörténetet bemutató múzeumnak otthont adó Palazzo Morandóban. Ráadásul úgy, hogy a magyar tervezők népi hagyományokat újraélesztő ruhái folyamatos párbeszédet folytatnak a polgári tradíciókat bemutató múzeumi tárgyakkal, környezettel.

Az épületet egyébként egy lombardiai patríciuscsalád sarja, Lydia Morendo adományozta 1945-ben a városnak, hogy különböző kulturális, művészeti tevékenységek otthona legyen. Ilyen szempontból az adományozó nevét viselő XVII. századi palota ugyanúgy a tradíciók megőrzésének, gazdagításának a szimbolikus helyszíne, mint ahogyan a kiállításhoz kötődő kedd esti divatbemutatónak otthont adó Palazzo Isimbardi is, amely egyébként, „hétköznapi” használatát illetően a milánói tartomány igazgatási központja.

A két palota között néhány száz méternyi utat kell csak megtenni. A távolságokat illetően nem nagy, a kínálatot illetően azonban szinte felmérhetetlen világban jár, aki ide érkezik. A Via St. Andrea és a Via Vivaio között vagy éppen a város középpontjában álló Duomo, a San Babila és a Piazza Cavour közötti háromszögben minden a divatról szól, egymást követik a legnagyobb divatházak bemutatótermei, amelyek többsége már az őszi, téli trendek iránt igyekszik érdeklődést kelteni, akárcsak a napokban rendezett divathét eseményei.

Érdeklődésben pedig nincs hiány, pedig az árak legalábbis csillagászatiak: Guccinál van zakó, amelyet hatezer euróért kínálnak, a Dolce & Gabbanánál pedig egy elegáns krokodilbőr kézitáska kilencezer euróért kelleti magát a kirakatban. Hogy mennyibe kerül az, amit mostanában hordanak a divatosan öltöző milánói férfiak, nehéz lenne kiszámolni, tény, hogy a rendkívül szűk, bokán felül érő nadrág a divat, hozzá pedig bumfordi, vastag talpú cipőt illik felvenni, no meg kis Borsalino kalapot, ami ugyan semmire nem jó, de az ára annál borsosabb.

Akárhogyan is van, a milánói divat a gazdasági válság ellenére is őrzi vezető pozícióját, ahogyan az olasz divatkamara elnöke, Mario Boselli lovag fogalmazott a divathét kapcsán, a lombard export az év első negyedévében majdnem három százalékkal nőtt, s minden negyedik olasz exporttermék innen származik.

Nem kis dolog tehát, hogy a magyar öltözéktervezők kiállítását divatbemutató is kísérhette, amely egyszerre volt a milánói divathét és az olasz–magyar kulturális évad kiemelkedő eseménye. Ezt maga a divatkamara elnöke fogalmazta meg, aki nemcsak meghívta a magyar tervezőket, de személyesen üdvözölte a divatbemutató vendégeit. Méltatta az esemény jelentőségét Guido Podesta, Milánó tartomány, Bruno Dapei, a városi tanács elnöke, Győri Enikő, a magyar Külügyminisztérium államtitkára, Simonffy Márta, a MKISZ elnöke és Manno István, Magyarország milánói főkonzulja is. Az Emberi Erőforrások Minisztériumát Révész Mária miniszteri főtanácsadó képviselte, és jelen volt a divatbemutatón a lombard főváros közéletének számos, a magyar kultúra iránt elkötelezett szereplője is.

Telt házas rendezvénynek örülhettek a szervezők – a nézők pedig egy különleges összművészeti eseménynek. Gesamtkunstwerk: a kifejezés valóban illett az estre, hiszen a magyar népi tradíciókat egyéni ízekkel gazdagítva feldolgozó ruhatervek hatásához jelentősen hozzájárult az is, hogy nem hivatásos manökenek mutatták be őket, hanem a budapesti operaház balettművészei, akiknek mozgása, egyéni gesztusai kiválóan hangsúlyozták az egyes modellek karakterét – ahogyan a bemutatót kísérő muzsika, a magyar népzene autentikus anyagának kortárs feldolgozásainak sora is.

Az estet Gábor Éva Mária két, Kodály, illetve Liszt zenéjére készült animációja indította, s a bemutató egyes részeit ugyancsak Liszt, valamint Brahms zenéjére készült koreográfiák fogták keretbe, kötötték össze. Ahogyan az öltözékekben, olykor egymástól látszólag igen távoli világok találkoztak a zenében, a koreográfiában is, de a hitelesség és a kvalitás mint a legjobb közös nevező kötötte őket össze, ahogyan a magyar népi tradíciókat és az őket befogadó lombardiai polgári környezetet is.