Van a filmbéli rendőrőrs falán egy monumentális festmény – a Cobra becenévre hallgató egyik főszereplő alkotása –, mely peckesen feszítő római légiósként ábrázolja a rendőröket. Ez a párhuzam, ha sántít is, de mégiscsak működik. Csak nem az ereje teljében lévő birodalom egykori katonáira érdemes gondolnunk, hanem azokra a szerencsétlenekre, akik A római birodalom bukása című film hullahegyeit adták.
Azokra a légiósokra, akik görcsösen ragaszkodnak egy eszméhez, amit már sokszorosan kiárusítottak, aminek maradékáért sokad rangú politikusok marakodnak, miközben a város falain túl már ambiciózus, vérre szomjazó barbár hordák toporognak. Ismerős helyzetkép? Mert az A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék című film rohamrendőr hősei nagyjából hasonló komfortérzettel élik az életüket.
Kommunikáció
Fotó: Vertigo Média
Őket köpködik a futballhuligánok, nekik címzik keresetlen szavaikat a kilakoltatott adósok, őket vetik meg a fasiszták, és ők azok, akiket csak akkor látnak a politikusok, amikor kényelmes szolgálati luxusjárműikkel egy pillanatra elsuhannak a védelmükre kirendeltek sorfala előtt. Szóval nem éppen toborzófilmről van szó.
Az egykor az NBC és CNN kameramanjaként dolgozó olasz Stefano Sollima első nagyjátékfilmje nemcsak profizmusa miatt számít üdítő filmélménynek az utóbbi hónapok kínálatában, hanem a nézőpontválasztás miatt is. Mert arról, hogy a futballhuliganizmus nem csak móka és kacagás (hogy a Monty Python háborúra vonatkozó szentenciáját idézzük), már jó pár filmes dolgozat került a moziba – lásd A keménymag, a Futball faktor vagy éppen a Huligánok című alkotásokat. Ezekből aztán többé-kevésbé alapos benyomást szerezhetünk az ultrák lélektanáról és szokásrendszeréről, miközben legfőbb természetes ellenfelük, a film címében is meglehetős barátságtalansággal emlegetett zsaruk (a rövidítés az All cops are bastards kifejezést takarja) leginkább arctalan statisztaként vannak jelen.
Csak a társaidra számíthatsz
Fotó: Vertigo Média
Ez a nézőpont fordul itt meg, és testközelből – a remekül megkomponált képsorok, a kézi kamerás felvételek valóban élményszagúvá teszik a filmben viszonylag gyakran előforduló összecsapásokat – élhetjük át, milyen is az, amikor az ember munkája többek között abból áll, hogy arcon köpködik és kővel dobálják, szinte ki se józanodhat a folyamatos adrenalinfröccsök hatása alól, mégis azt várják el tőle, hogy őrizze meg a higgadtságát.
Sollima nem akarja ártatlan áldozatként beállítani azt a négy rohamrendőrt, akiknek sorsán keresztül közelebb hozza hozzánk ennek a léleknyomorító hivatásnak a mindennapjait. A már említett Cobra szobájában például ott virít a Duce, vagyis Mussolini fotója, és talán túl könnyen jön ki a sodrából. Cobra házassága romokban, kubai felesége többek között azért is akar elválni tőle, mert egy éjszakai munka során közös kislányukat is majdnem veszélybe sodorja, később pedig őt magát is helyben hagyja az egyre frusztráltabb zsaru. A parancsnok, Mazinga nem találja a hangot a fiával, aki egyre inkább megvetően viszonyul apja foglalkozásához és a nácik körében talál közösségre. Az újonc Adriano pedig hamar ráébred a legfőbb szabályra, ami a rohamrendőrök életét meghatározza: történjék bármi, falazni kell egymásnak.
Igazságszolgáltatás magánkezdeményezésre
Fotó: Vertigo Média
Például akkor, amikor éppen ő lesz az, aki a kelleténél kicsit durvábban inti fegyelemre az egyik futballhuligánt egy ellenőrzés során. Vagy akkor, amikor Mazingát egy ütközet során megkéselik, és Cobráék maguk veszik kézbe az ügy felderítését, majd állnak véres bosszút. Adriano még naiv lelkesedéssel áll a munkához, bízva abban, hogy tisztességes állása lehet, de a látottak egyre inkább kiábrándítják, miközben azt is le kell nyelnie, hogy miközben a törvényességért viszi minden nap kockára a bőrét, az anyjának kiutalt szociális lakásban illegális bevándorlók élik a világukat.
Erről a nyomásról szól ez a film, és Sollima visszafogottan, a direkt ítélkezés és szájbarágás csapdáját elkerülve teszi tapinthatóvá azt a feszültséget, ami szinte szétporlasztja hőseink morális tartását, és felőrli az idegeiket. Ha kritika érhetné valamiért a filmet, az talán éppen az, hogy ez esetben a másik, kövekkel és köpésekkel kommunikáló oldal motivációiról tudunk meg talán túl keveset, ám ez inkább csak kötekedés lenne, mivel a film így sem válik a rohamrendőrök egyoldalúan megkomponált dicshimnuszává. Külön pont jár a kiváló zeneválasztásért.
(A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék. Színes, feliratos, olasz-francia akciófilm, 112 perc, 2012. Rendező: Stefano Sollima. Forgalmazó: Vertigo Média.)
