Jacek Hugo-Bader szabálytalan útikönyvként is felfogható riportkötete nem olyasféle olvasmány, ami után az ember úgy érzi, feltétlenül el kell jutnia a könyvből megismert helyszínekre. Inkább valamiféle hálát érez, amiért a szerző helyette döntött úgy, hogy súlyos összegekért vesz egy terepjárót, amivel nekivág Szibériának, hogy gengszterek, neofasiszta zenészek vagy éppen az alkoholtól meggárgyult rénszarvaspásztorok között időzzön. Hogy a vállalkozás mennyire nem egy könnyed kéjutazás, arról az első fejezet alapján megbizonyosodhatunk: hősünk csak nehezen győzi meg munkaadó lapját és nejét, hogy van értelme egy terepjáróval, egyedül nekivágni az egykori birodalom keleti végeinek. Aki viszont maga is ilyesmit forgat a fejében, haszonnal olvashatja az indulás nehézségeiről szóló részt, mert a konkrét autóvásárlási tanácsoktól kezdve a kenőpénzre vonatkozó ismereteken át a fagyhalál elkerülésének módszeréig sok életbevágóan fontos részlet kerül elő. Ja, és ha lehet, inkább az erdőben szálljunk meg, hiszen ahogy az egyik helyi tanácsolja Hugo-Badernak: inkább a farkasok, mint az emberek.
Hugo-Bader stílusára és nézőpontjának egyediségére számos példa hozható. A szakadár, és hivatalosan el nem ismert Dnyeszter Menti Köztársaságot például a helyi konyakok történetén keresztül mutatja be. Megidézi, ahogy a fura államalakulat külügyminiszterével poharazgat, majd éles váltás következik, és megtudhatjuk, hogy „az imént kitöltött háromcsillagost 2001 telén, pontosan akkor kezdték el érlelni, amikor Borisz Kulagin tiraszpoli lakos begőzölt, cirkuszolt a feleségével, aztán a fogta a puskát, kirohant az utcára, és nekivágott a városnak, közben meg leadott egy-egy sorozatot az ablakokra. Nem jutott kétsaroknyira a dühöngő őrült, amikor kihajolt valaki az erkélyről, és három célzott lövéssel kifektette a járdára. – Remek lövések – mondtam azon az erkélyen állva, ahonnan Makszim Galkin tüzelt. – Lehet vagy kétszáz méter. – Kétszáznegyven – igazít helyre. – Leléptem.”
Szóval nem állítható, hogy a lengyel riportiskola egyik legnevesebb képviselője páholyból szemlélődne, még ha az említett esetben konkrétan egy erkélyen került az események sodrába, hogy aztán a sztori felidézésével rátérjen annak ecsetelésére, hogyan is néz ki egy talpig felfegyverzett, dacból született ország. És nem habozik alávetni magát a sámánnő kezelésének sem. Sokszorosan vállalja a fagyhalál veszélyét „A dízelmotorok jelentik a legnagyobb gondot az autósoknak. Télen olyan dízelolajat árulnak Szibériában, amelynek mínusz hatvan fokig garantálják a minőségét, de egy garast (kopejkát) sem érnek ezek a garanciák.” Aztán jó sok időt tölt a nagy orosz hippinemzedék túlélőitől kezdve moszkvai rappereken át a legkülönfélébb szerzetek társaságában, vagy éppen egy néprajzos türelmével időzik el a sámánok és a szibériai jávorszarvaspásztor-brigád tagjai között, hogy aztán egy vérfagyasztó thrillerrel felérő riportban mesélje el, hogyan pusztítják magukat a tajgai őslakosok, az alkohol kiváltotta Fehér láz, vagyis a delirium tremens hatására.
Beolvadni – ez Hugo-Bader módszere, és mint egy türelmes kultúrantropológus, úgy ő is meglehetősen sok időt tölt a posztszovjet szubkultúrák köreiben, velük él, szomorkodik, örül, és természetesen iszik, mert anélkül nehezen képzelhető el valamire való beszélgetés a térségben. És nem egyszer ténylegesen is életveszélybe kerül, de ezt is olyan könnyedséggel meséli el, hogy az olvasó ezt csak másodszori olvasásra, visszalapozva tudatosítja magában.
Mára a lengyel riportiskola komoly nemzetközi rangot vívott ki magának, és hazájában Hugo-Bader – hasonlóan több kollégájához – komoly érdeklődésre számíthat riportkötetei megjelentésekor. Ha van titka ennek az irányzatnak, akkor talán az a szeretetteljes irónia, amivel ezek a zsurnaliszták a témáik és alanyaik felé fordulnak. A Fehér láz szerzője együtt érez riportalanyaival, megérteni és nem pellengérre akarja állítani őket. Ugyanazzal a nyitottsággal fordul az oroszországi vallási fantaszták közössége felé, mint ahogy a nyomorban vergődő lányanyák és prostituáltak sorsáról ír, és még a legnagyobb ordas hülyeséget is képes végighallgatni – például amikor lengyelként hazája egykori megszállásának szükségességéről tirádázik egy máig hithű kommunista –, ha a választott téma megkívánja. Persze nem szó nélkül – a szerző időnként be is szól beszélgetőpartnereinek.
Hugo-Bader stílusának üdítő iróniája sem feledteti, miféle siralomvölgyeket barangol be. Interjú az oroszországi HIV-fertőzöttek szépségkirálynőjével, megrázó beszélgetések az elmúlt száz év legnagyobb bányászszerencsétlenségének túlélőivel, és az áldozatok családtagjaival Ukrajnában, alászállás a moldáv nő- és szervkereskedelem poklába – Hugo-Bader nem a cukormázat kínálja olvasóinak. Az oroszországi AIDS-helyzet például egészen elrettentő, de az még inkább, ahogy sorsáról és sorstársairól a Miss Pozitív verseny már említett győztese beszél. Kiderül például, hogy sok orosz nő úgy fejezi ki igaz szerelmét a választott férfi iránt, hogy tudatosan vállalja a fertőzésveszélyt, ha a párja történetesen HIV-pozitív.
Nem véletlenül idézi a könyv fülszövege kiváló kollégáját, Mariusz Szczygielt, aki szerint a Fehér láz írója a kóbor kutya perspektívájából írja le a volt szovjet birodalmat. És bizony, a szagnyomok olyan ösvényekre vezetik a kiváló riportert, melyek végén vele együtt rendre az önmagát folyton újrateremtő reménytelenség és a keserű abszurditás példáiba botlunk.
(Jacek Hugo-Bader: Fehér láz. Kairosz Kiadó, 2012, 427 oldal, 3000 Ft. Fordította: Pálfalvi Lajos és Mihályi Zsuzsa)
