– Milyen korszakot ölel fel a Magyar Írók Olaszországban elnevezésű konferencia?
– Galeotto Marzio és Janus Pannonius barátsága óta, vagyis Mátyás király korától természetessé vált, hogy a magyar alkotóknak kapcsolata van Itáliával és az olasz költészettel. A legkülönbözőbb korszakokból említhetünk példákat: Janus Pannonius mellett Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, a 18. századból Faludi Ferencet, aki ma kevésbé ismert, de öt évig élt Rómában a Szent Péter-bazilika gyóntatójaként, és itt írta első műveit. Jókai Mór és Jósika Miklós olaszországi utazásai és regényei is ismertek. A 20. századba már úgy érkeztünk, hogy nem akadt híres bestseller-szerző, aki ne írt volna legalább egy regényt Olaszországról, melyek közül kiemelkedik Szerb Antal Utas és holdvilága. Az „italomániás iskola” képviselőire az elvágyódás, a szépség, a művészet csodálata hatott. A század első felének első nagy „italomán” írócsoportjának híres képviselői Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Szerb Antal és sokan mások voltak, míg a második világháború után az első nagy „rajzás” akkor indult meg, amikor Kardos Tibor lett a Római Magyar Akadémia igazgatója 1947-ben. Fiatal költőket, írókat hívott meg Rómába, így került ki több hónapra Rómába Csorba Győző, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Vas István és Weöres Sándor. A Rómában eltöltött idő hatása ott érződik műveiken, Vas István Római rablás kötetén, Csorba Győző római versein, Cs. Szabó László Római muzsika című könyvén. Őket a hatvanas, hetvenes években egy új „olaszos” költőgeneráció követte. A kortárs költők közül Kárpáti Kamil, Takáts Zsuzsa, Dobai Péter, a mai fiatalok közül Rózsássy Barbara folytatja azt az Olaszország felé forduló hagyományt, amit a század elején Babits és Kosztolányi kezdett el. Ebben az is közrejátszhatott, hogy több jelentős mai magyar költő olasz szakos egyetemi tanulmányokat folytatott – mint például Baranyi Ferenc, Dobai Péter, Kiss Irén, Nádasdi Ádám, Parcz Ferenc, Rózsássy Barbara, Szkárosi Endre és Takáts Zsuzsa is.
Sárközy Péter
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Az olasz kultúráért mi magyarok is rajongunk, mint sokan mások. Az olaszok mit tudnak Magyarországról?
– Általánosságban nehéz erről bármit is mondani, körülbelül annyit, mint egy „átlag” magyar ember Olaszországról: Szent Péter tér, spagetti, maffia és Balotelli. Iskolázott olasz ember persze tudja, hol van Magyarország. Ismeri a magyar humanizmus olasz kapcsolatait, tudja, ki volt Mátyás király, a 19. századi magyar történelemből legalább Petőfi, Kossuth neve ismert előttük. A magyar irodalomból viszont inkább a népszerű irodalom az, ami széles körben elterjedt Olaszországban. A két világháború között Harsányi Zsolt, Körmendi Ferenc, Zilahy Lajos és száznál több magyar szerző művei, melyekben majdnem mindig szerepel a szerelmi háromszög. Egy neves olasz újságíró, Enzo Biagi szerint az olaszok azért szerették olvasni a magyar szerzőket, mert a könyveikből az derül ki, hogy minden felszarvazott férj Magyarországon él. Az utóbbi három évtizedben pedig Márai Sándor könnyebben olvasható könyvei lettek nagyon népszerűek Olaszországban, mint például A gyertyák csonkig égnek. De szerencsére a nagy műveket is lefordították, most jelent meg a Szindbád hazamegy című regény. Hasonlóképp olasz nyelven olvasható szinte az egész modern magyar irodalom Babits, Kosztolányi, Füst Milán, Krúdy Gyula, Kaffka Margit regényei, Szerb Antal Utas és holdvilága, Ottlik Géza, Mészöly Miklós és a mai magyar irodalom szinte mindegyik jelentős képviselőjének művei Esterházy Pétertől Nádas Péterig, igaz, az ő műveik példányszáma nem versenyezhet Szabó Magda vagy Márai Sándor sikerével.
– Márai olaszországi népszerűségéhez lehet valami köze annak is, hogy itt élt hosszabb ideig, sőt második hazájának tekintette Itáliát?
– Az égvilágon semmi. A két világháború között Márai úgy élt Olaszországban, hogy nem kapcsolódott be az ottani kulturális életbe, irodalmi körökbe. Elszigetelten, magányosan élt Nápoly környékén. Megjelent ugyan két könyve már a háború előtt olasz fordításban, és a Szerelmesek iskolája ’53-ban, de ezeknek ekkor szinte semmi visszhangja nem volt. Az olaszországi Márai-kultusz akkor kezdődött, amikor a halála után, a nyolcvanas évek végétől sorozatban kezdték el kiadni regényeit, előbb az olvasmányosabbakat, később a nagyobb formátumúakat is. Egyik legfontosabb műve, a Szindbád hazamegy viszont csak nemrég jelent meg, tizenhetedikként az Adelphi Kiadó Márai-sorozatában. Félek, hogy nem lesz nagyobb sikere, ahogy Márai másik nagyon fontos könyvének, a Föld, föld! -nek sem lett.
– Milyen adósságaink vannak az olasz irodalom fordításával kapcsolatban?
– Szerintem az utolsó nagy olasz író, akit rangjához méltóan fordítottak és adtak ki Magyarországon, Italo Calvino volt. Azóta kevés fontos olasz könyv jelent meg magyar fordításban. Ha egy olasznak elmondom, hogy Magyarországon Umberto Eco az egyik legkeresettebb mai olasz író, égnek áll a haja. Ecót ugyanis az olaszok igen jó kritikusnak, kultúrtörténésznek tartják, de nem írónak, körülbelül úgyanúgy, mint nálunk Szerb Antal esetében. Mindenki tudja Olaszországban: a könyveit kedvtelésből írta, és a Rózsa neve sikere óta azért, hogy sok pénzt keressen. De ez nem bűn, ráadásul művei a jó minőségű szórakoztató irodalom kategóriájába tartoznak. Az, hogy fordítva jobb a helyzet, nagyban köszönhető a magyar irodalom olasz fordítóinak, köztük mindenekelőtt a Márai Sándor számos művét fordító Marinella D\'Alessandrónak. Ő szorgalmazta és neki köszönhető, hogy a nagy sikerkönyvek mellett számos más, nagyon jelentős magyar mű is napvilágot látott Olaszországban: Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Füst Milán, Mészöly Miklós regényei és a mai magyar prózairodalom jelentős művei. A költők fordítása sokkal nehezebb, egyrészt mert a vers piaca kisebb, másrészt mert a nagy költők fordításához igazi költőkre van szükség. Ez okozta az aczéli kulturális külpolitika egyik legnagyobb csődjét – mert jó fordítók helyett jó elvtársak rossz fordításait erőltették, így Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós vagy Illyés Gyula költeményeit nem hasonló kaliberű olasz költők ültették át olaszra, hanem olyanok, akik éppen kéznél voltak. A fordítások alacsony minősége hosszú időre meghatározta ezeknek a költőknek az olaszországi fogadtatását. Szerencsére az utóbbi időkben már egyre inkább igazi költők vállalkoznak a magyar költők fordítására, mint Sauro Albisani és a magyar születésű Tomaso Kemény. Hála nekik, Arany balladái, Illyés Gyula és József Attila versei ma már olasz nyelven is méltó fordításban olvashatók.
– Hogyan lehetne a legjobban elősegíteni a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok fejlődését?
– A magyar és olasz művészek közti személyes találkozások a legfontosabbak. Ezt is lehetővé kellene tennie a mindenkori ösztöndíjrendszernek, mert ez sok problémát megoldana. Ha a Római Magyar Akadémián újra fél, vagy akár egy-két évig élhetnének az írók és művészek, mint ahogy az történt 1947–48-ban, az biztosan ismét meghozná az eredményét.
