A képregény-univerzum legnépszerűbb és legsikeresebb karaktere, Superman napjainkra kezd méltatlanul elfelejtődni. Batman és Vasember jelenleg egyértelműen trendibb a fiatal célközönség körében, mindkét moziból három-három űrkasszasiker készült, Vasember pedig bosszúállóként is hódít. Superman a hetvenes években Christopher Reeve címszereplésével ugyan első számú sztár volt a mozikban (négy epizód erejéig), de a CGI hiánya miatt technikailag még nem lehetett kiforrott a látványvilága. A képregény-adaptációk reneszánsza Supermant is megtalálta, ám a Bryan Singer rendezte 2006-os mozi nem lett olyan erős, hogy új franchise-t lehetett volna köré építeni. Ezúttal a Batmannel mennybe emelkedő Christopher Nolant kérték fel, hogy felrázza a brandet, és bár csak producerként, de tegye annyira emlékezetessé a Supermant, amennyire Batmant sikerült. Nolan kézjegye egyértelműen tetten érhető Az acélemberen (amely címében eltávolodott a korábbi próbálkozásoktól), igaz, ez a film egyértelműen a CGI kínálta látványra és akció kavalkádra alapoz. A történet a klasszikus alapsztorit követi, azzal a céllal, hogy három részig meg se álljon a legújabb Superman-saga. A grandiózus amerikai nyitás fényében kérdés sem lehet a folytatás. A korábban a 300-zal és Holtak hajnalával nagyot alkotó, mostanság viszont kicsit lecsúszó (Álomháború) Zack Snyder pedig a film rendezőjeként csendesen visszamászik a csúcsra.
Ha egy filmnek mindössze az lenne a legnagyobb erénye, hogy benne kiemelt szerep jut Beethoven Vonósnégyesének, manapság már annyi pedagógiai szándéknak is szemérmesen örülni kell. A búcsúkoncertben pedig sokszor hangzik fel komolyzene, mivel főhősei egy vonósnégyes tagjai. A dráma viszont merészen továbbmegy ezen az úton, és nemhogy a komolyzenét helyezi témája középpontjába, de főszereplői Antonionis értelemben erkölcsileg vívódó, a magas kultúrát mesterségként gyakorló, korosodó zenészek, akiknek érzései, és jellemük van, s ezek a tulajdonságok feszültségekhez vezetnek, ha több évtizede szorosan együtt dolgozik négy ember. A búcsúkoncert olyan régi vágású mozi, amin gondolkozni kell, aminek mondanivalója van, ami nem a pillanat erejéig hat, s mint olyan nem a könnyed szórakozást keresők kenyere lesz. A sztori szerint a világhírű vonósnégyes tagjai évtizedek óta együtt dolgoznak, amikor az elsőhegedűsnél Parkinson-kórt diagnosztizálnak, s fokozódó kézremegése nyilvánvaló módon karrierje végét jelenti. A bejelentés sokkszerűen hat a négyes tagjaira, egyszerre merül fel a hogyan tovább kérdése, de a kvartett jövője mellett az elmúlás gondolata, egyéni ambíciók, és a kapcsolatok átértékelődése is mind hangsúlyosabban fogalmazódik meg. A búcsúkoncert az érzelmek, érzések és zeneszeretet filmje, amelyben az Oscar-díjas Christopher Walken és szintén Oscar-díjas Philip Seymour Hoffman brillírozik.
Az olasz mozik mostanság nem olyan divatosak hazánkban, mint korábban, az utóbbi hetekben Bertolucci Én és te, valamint Stefano Sollima A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék című filmje sem aratott átütő sikert az artmozikban. Az Úgy hívlak: Amore könnyed darab, amely a nyári kánikulában talán előnyt jelent, igaz sokkal kiszámíthatóbb, olyan tömegfilm, amivel viszont minden évszakban százszámra találkozunk. Az Amore még 2008-ban készült, hozzánk most érkezett a mozikba. A még mozikban futó francia Felcsípve alaphelyzetét fordított felállásba teszi az Úgy hívlak: Amore. Ezúttal egy későharmincas férfi és egy tizenéves lány románca bontakozik ki a véletlen találkozásból.
