Berakjuk a CD-t, megnyomjuk a lejátszógombot, és három másodpercen belül beszippant, majd felröppent minket egy hangokból álló forgószél, Lajkó Félix citerajátéka. És aztán nem is tesz le minket 49 percen és 18 másodpercen keresztül. Lajkó Félix Mező című új lemeze egy zseniális elme újabb ragyogó szüleménye, egy – szó szerint – csuklóból kirázott ujjgyakorlat. Persze egy olyan ujjgyakorlat, amire csak fantasztikus képességű zenészek képesek. „A zeném alapját a hangszerem érzékenysége és sokszínűsége adja. Nem játszom semmilyen új stílusú muzsikát, csak járom a magam útját, improvizálok és zenét komponálok. Nem teszek különbséget zenei stílusok és irányzatok között; játszok népzenét, klasszikus muzsikát, rockot, bluest, dzsesszt és improvizatív dallamokat” – vallja Lajkó.
Visszafogná ám a felfokozott jelzőket a recenzens, de hát az 1974-ben a délvidéki Topolyán született Lajkó Félix tényleg a kortárs magyar kultúra egyik legkülönlegesebb, saját útját járó szereplője. A leginkább hegedűvirtuózként ismert, de zongorán is kiválóan játszó Lajkó életét végigkísérte a citera is. Ahogy a lemez borítóján olvassuk: 1983 – Lajkó Félix megkapja élete első citeráját. 2013 – Lajkó Félix elkészíti élete első citerás lemezét. A művész a harminc éve édesanyjától kapott citerát használja azóta is. Ezen kísérletezte ki azt az egyedi citerahangzást, amire oly sokan felkapták a fejüket, amióta csak látták és hallották Lajkó Félixet citerázni a Még azt mondják... népdal feldolgozásában, Rúzsa Magdi énekhangjával kísérve.
Na most, először is, akinek ennek hallatán nem áll fel a szőr a hátán, vagy legalább fülén, az nem magyar. Másodszor is: nem ért a zenéhez – vagy még értenie sem kell hozzá, csak éreznie a muzsikát, ahogy áramlik, visz tovább, egy másik helyre, valahová távolabb; egy másik szintre, valahová feljebb.
Amikor megtudtam, hogy Lajkó Félix végre elkészíti a citerás lemezét, egyből az a kérdés foglalkoztatott: vajon a Még azt mondják...-felvétel zsigeri zsenialitása át tud-e jönni egy stúdiófelvételen. S itt a válasz: a kísérlet sikerült. A Mezőn első másodperctől az utolsóig csilingel, zakatol, peng és zeng Lajkó citerája. Bár egy-egy darabban hangsúlyosabb szerepet kap, de Lajkó Félix bandája (Brasnyó Antal, brácsa; Kurina Michael, cimbalom; Kurina Ferenc, bőgő) ezúttal tényleg csak kísérik a megállíthatatlan citeraszót. Mintha egy több mint háromnegyed órás szólót hallgatnánk, amit persze egyáltalán nem tudunk megunni.
Egyszer-egyszer azért énekhangot (akár a Még azt mondják komplett feldolgozását) vagy több lassabb, minimalistább kompozíciót is meghallgattunk volna; bár igaz, hogy a Mező így is kerek egész, Lajkó Félix pedig – helyesen – menjen csak arra, amerre a zenei ösztöne diktálja. Az egyes darabok szinte filozofikusan tömör, de kifejező címei láttán, a zenét hallgatva erős képek jelennek meg lelki szemeink előtt. Mintha valahol a Dél-Alföldön játszódó, mágikus realista novellát olvasnánk, vagy rögtön az abból készült filmet néznénk.
A nyitó Csárdás első pillanatban beemel Lajkó Félix citeravilágába. A Mezővel szétáramlik a boldogság. Az Eper szellős, a Szellő viszont játékos. A Cipő mintha egyfajta népi tangó lenne. Ezt követi a drámai, lendületes Nyár, ami a Még azt mondják... motívumait is megidézi; s így tesz a Kijárat is és a Vasút is. A Forgalom lendülete szinte rázuhan a hallgatóra: hat és fél perces hosszával, összetettségével, kiteljesedettségével az album igazi súlypontja. Ezután már rövidebb etűdök jönnek: a Szépség és a szörny népzenei mélységbe/magasságba ránt; a Bolygó újra elrepít, a Gyár szaggatása továbbvisz. A Kuvasz ideges vibrálása után pedig a nyugodt Hajszál zárja ezt a különleges lemezt.
