Az Armel Produkció nevét a 2008 óta évente megrendezett operafesztivál és -verseny kapcsán ismerhette meg a közönség. A nemzetközi mezőnyt felvonultató rendezvényen minden évben öt előadás összesen tíz szerepére válogatnak énekeseket, akik a Szegeden megrendezett döntőben bizonyíthatják a tehetségüket. Az operafesztivál a kezdetektől fogva együttműködik a Mezzo zenei csatornával, valamint több külföldi zenei és színházi intézménnyel is. Ezek közül kettő, Avignon és Pilsen, 2014-től, illetve 2015-től a fesztivál teljes programját befogadja majd. Figyelemre méltó partnerek a fentieken kívül is akadnak, hiszen az Armel Operafesztivál Bergentől New Yorkig és Pozsonytól Los Angelesig számos helyszínen megfordult már. Az előadások rendezői közt a külföldi szakemberek mellett megtaláljuk Vidnyánszky Attilát és Alföldi Róbertet is.
Mindezek fényében érthető, hogy a szakmát és a közönséget egyaránt váratlanul érte a 2011-es bejelentés, hogy az operafesztivál legújabb dobását, a magyar szerző által írt operát 2013-ban Mester Tamástól várják majd. A szigorú szakmaiságára oly büszke fesztivál esetében különösnek tűnt egy jobbára a rockzene környékén mozgó, a komolyabb műfajokban teljesen járatlan muzsikus felkérése. Főleg, hogy Mester Tamáson kívül Csapó Gyulától és Eötvös Pétertől rendeltek zeneművet a szervezők a 2014-es és a 2015-ös évadra. A két szerző finoman szólva sem vádolható műfajidegenséggel, Mester azonban a felkérést megelőzően leginkább a könnyűzenei kísérleteivel hívta fel magára a figyelmet.
Mester Tamás
Fotó: MTI
Ám az énekes, dalszerző kiválasztását még a reklámérték sem magyarázta, hiszen Mester Tamás az elmúlt tíz évben gyorsan múló, kis sikerek és emlékezetes sikertelenségek mellett csupán a tévés tehetségkutató zsűrizését tudta felmutatni. Ezek után nem tűnik valószínűnek, hogy a hírnév motiválta volna az ötletgazdákat. A zenész neve persze sokak számára ismerősen csenghet, és ki tudja, talán valóban írt már néhány rock- vagy popdalt életében, de az Armel Operafesztivál aligha arra a közönségre vadászik, amely Mester Tamást a jelentős zenészek között tartja számon.
Még érdekesebbé teszi az ügyet, hogy a produkciós iroda szervezte fesztivál és verseny deklarált célja az igazi és jobbára fiatal tehetségek felfedezése és bemutatása. Olyan művészeké, „akik úgy gondolják, hogy nemcsak kiváló operaénekesek, hanem a színpadi játékhoz elengedhetetlen színészi képességekkel is rendelkeznek” – olvasható az Armel versenyfelhívásában. Ezek után különös, hogy az egyik főattrakcióként „a fesztivál színpadára szánt, saját magyar opera” esetében a szervezők nem követték a fenti elveket. Számos tehetséges, fiatal magyar zeneszerző közül válogathattak volna, a feladattal mégis Mester Tamást bízták meg.
Ne legyünk persze teljesen igazságtalanok, az énekes, gitáros, dalszerző rendelkezik zenei múlttal, hiszen már 1989 óta nyomja a rock ’n’ rollt. Együtt játszott Flipper Öcsivel a Step zenekarban, majd a Dream Team nevű formációval turnézott Európa-szerte. Első igazán nagy dobása a Mester és Tanítványai zenekar volt, amellyel két aranylemezt is összehozott. Később az Egyesült Államokba költözött, és célba vette a világhírnevet. Miután ez ott sem jött össze, hazatért, és megalapította a Jack Jack nevű bandát, amely az ismert zenészek – mások mellett Ganxsta Zolee – közreműködése, egy másfél órás bemutatkozó film és az egyik legnagyobb whiskeymárka támogatása ellenére is visszhangtalan maradt.
Az újabb sikertelenség sem vette el a kedvét azonban a zenei élettől, 2008-ban beszállt a Megasztár produkcióba, és három éven át zsűrizte a tehetségesnek mondott versenyzőket. És ezzel el is érkeztünk az Armel felkéréséhez.
Ne felejtsük el, az Armel magánprodukció, azt bíz meg operaszerzéssel, akit akar. Mester Tamás kiválasztása mégis felvetett néhány kérdést – például hogyan is áll az összhangzattannal vagy egy szimfonikus zenekar hangszerelésével? De rendben, ne legyünk szkeptikusak, várjuk ki a végét, hátha zenetörténeti jelentőségű mű születik – gondolhatták sokan a bejelentést követően.
Az alkalmanként kiszivárgott információk azonban még a leglelkesebb és naivabb operabarátokat is kijózaníthatták. Elég volt elolvasni vagy meghallgatni néhány interjút, amiben a szerző a témáról és az alkotói folyamatról beszélt ahhoz, hogy az ember a fejéhez kapjon. Köztudott volt, hogy Mester Tamás az idők szavára hallgatva csatlakozott a hazánkban egyre népszerűbb, kereskedelmi célú ezoterikus áramlat fővonalához – még egy könyv írásába is belefogott. (A papír sok mindent kibír.) De remélhettük, hogy ebből az „életérzésből” kevés szivárog majd be az állítólag gőzerővel készülő operába. A nyilatkozatokból aztán kiderült, több ez mint beszivárgás.
„Van egy téma – mondta egy korábbi interjújában Mester Tamás –, amivel sokkal többet foglalkoztam, mint a zenéléssel: ez a világ és önmagam megismerése ( ) engem valóban az foglalkoztatott leginkább, hogy miért vagyunk itt, ki vagyok én. Több évig kutattam, vizsgáltam, majd amikor kiderült számomra, hogy kicsi vagyok a feladathoz, feladtam a keresést, a megvilágosodás felé való törekvésemet. Másnaptól elég izgalmas dolgok történtek velem. A kérdező és a válaszoló immár nem különbözött egymástól. Az opera kapcsán is az a kérdés vetődik fel: fel lehet-e sorakozni néhány kérdőjel mögé. Tehát, hogy feltétlenül válaszokat kell-e adnunk ahhoz, hogy közösséget alkossunk, ugyanabban akarjunk hinni, vagy pedig elegendő a kérdéseket megfogalmazni.”
Az opera műfajáról tett sommás kijelentéseivel tovább bonyolította a helyzetet: „a zenei műfajok igazából csak kitalált korlátok. Nem az vetődött fel bennem, miként fogom utolérni Mozartot vagy Wagnert, hanem az, mit csinálnának ezek a zsenik, ha ma élnének. ( ) Nagyon képlékenyek az opera határai, hiszen fiatal, pár száz éves műfajról van szó. Végül arra jutottam, hogy elengedem magam. Amilyen zene szól belőlem, az lesz benne az operában.” És végül: „Egyszerűen megírom azt, ami számomra legfontosabb. A dalok nagy része már elkészült, most a hangszerelésnél tartok.” Ha a vásári ezotériából kibontott tartalom és az operaszerzésre vonatkozó megjegyzések csak egy jól felépített marketingkampány részei, akkor egy szavunk sem lehetett volna. De a szerző gyaníthatóan mindezt komolyan gondolta.
Az érdeklődést persze még semmitmondó részletekkel is fel lehet kelteni. Ami az egészet gyanússá tette, az a kétévnyi masszív hallgatás. Az Armel elzárta a zenészt a sajtó azon része elől, amely esetleg nem elégedett volna meg az üres frázisokkal és a kényelmes alákérdezéssel. Mester Tamás lapunk megkeresésére ugyan tavaly ősszel azt mondta, szívesen nyilatkozna, mert a készülő művet nem tartja titoknak, de ezt csak az Armel engedélyével, rajtuk keresztül érkező felkérés után teheti meg. Arra kérte lapunkat, egyeztessük ezt a szándékot az Armellel, ők viszont minden ilyen irányú kérésünket rendre elutasították vagy válaszra sem méltatták.
Nyilatkozatok mellett a produkciós iroda hírekkel sem árasztotta el a sajtót. Más bemutatóik kapcsán fotók százai lepték el az online felületeket, minden részletet alaposan dokumentálva, az Originumról azonban csak egy-két képet töltöttek fel. Az információmorzsákból így csupán annyit lehetett összerakni, hogy valamikor majd bemutatnak valamit New Yorkban, ami irgalmatlanul nagyszabású lesz. Mintha nem állt volna érdekükben felcsigázni a közönséget, mintha arra játszottak volna, hogy minél kevesebben szerezzenek tudomást a készülő műről. Holott egy magyar opera külföldi premierje hatalmas dobás, pláne ha a szervezők már amúgy is húztak egy merészet, és szerzőnek egy popzenészt kértek fel. Hírverés nélkül az egész egy ügyesen jegelt blöffnek tűnt.
Mindezek után talán már senkit sem ért váratlanul, amikor – szintén minden különösebb felhajtás nélkül – kiszivárgott, hogy az operából idén már semmi sem lesz. Tájékoztatást későbbre ígértek, de nagy meglepetés itt már aligha várható. A kérdések ettől még nyitva maradtak. Miért esett az Armel választása egy kevésbé sikeres rockzenészre? Ha már rendeltek tőle egy operát, miért hallgatták agyon a dolgot? Ha időközben kiderült, hogy komolyzenét írni mégsem olyan egyszerű, mint egy Mester és Tanítványai-opust, miért nem fújták le a produkciót? És legfőképp: miért tette az Armel gyanúsabbá az ügyet, mint az önmagában lett volna?
Reméljük, hogy itt még nincs vége a dalnak, és Mester Tamás operája egyszer majd elfoglalja jól megérdemelt helyét a magyar zenetörténetben. Addig be kell érnünk a klasszikusokkal.
