Rejtő szinte az összes légiós regényével bekerülhetett volna az összeállításba, az afrikai forróság azonban a Csontbrigádban a legfájdalmasabb. A szokásos és megunhatatlan eszközökből Rejtő ebben a regényben valami egészen különlegeset épített. Henry Fécamp története meglepően mélyre hatol az emberi létezés titokzatos világában. A naiv lovagiasság, az emberfeletti kitartás és a kicsinyes ármánykodás tétje ezúttal sokkal nagyobb, nem vitás, ez Rejtő legkomolyabb és legfélelmetesebb munkája. A büntetőtábor sziklatönkjei között a foglyok mindenüket, még a nevüket is elveszítik és a hőségben dolgozva esélyük sem marad visszatérni a normális világba. Mintha Rejtő megjósolta volna a koncentrációs táborok szörnyű mindennapjait. Végül persze Fécamp megmenekül és megfejti a Csontbrigád titkát, így a történet a Rejtőtől szinte elvárt feloldással zárul: a jók megdicsőülnek, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket. Ám a sziklák közt pusztító forróság örökre az olvasóval marad.
Mint a kötelező olvasmányoknál általában, sokan a filmváltozattal váltják ki a hosszú és néha gyötrelmes olvasást. Én igyekeztem mindent elolvasni annak idején, de a Tüskevárral nehezen boldogultam. Már majdnem előkerült a tévéfilm, amikor elértem a leégésjelenethez, ami alapvetően megváltoztatta a viszonyomat a könyvvel. A megemberesedni a Kis-Balatonra küldött városi kamasz, Tutajos Matula bácsi figyelmeztetése ellenére leveszi az ingét a tűző napon: „lányfehér bőre csak úgy világított a parton”, és az eredmény nem marad el. Innentől szinte a saját bőrömön éreztem a fájdalmat, az orromban összegyűlt a hűsítő olaj szaga, és hat-nyolc oldalon keresztül együtt szenvedtem Tutajossal. Az olvasói kínt pedig még Náncsi néni csodaszerei sem enyhíthették. Bár a regény erkölcsi tanítása manapság már nem éri el az olvasó ingerküszöbét, a nyár gyötrelmeit kevés szöveg jeleníti meg érzékletesebben a Tüskevárnál.
Az ősi megkísértés modern, ízig-vérig Örkény István-i változata, amelyben a sátán zavarba ejtő komolysággal igyekszik rávenni a hőségtől elcsigázott munkásokat, hogy adják el neki a hatalmas belvízszivattyút, amire voltaképpen nincs szüksége. A füredi forróságban felbukkanó idegen kérése kizökkenti a munkásokat jól megszokott hétköznapi világukból. Állami tulajdont eladni nem szerencsés, pláne, ha a vételi szándék puszta hóbortnak tűnik. A vevő azonban olyannyira komoly és rendíthetetlen, hogy ajánlata kísértésbe ejti a szakikat, és egy pillanatra elgondolkodnak a dolgon. A döntés ugyan függőben marad, ám ahogy a sátáni csábítást a tűző nap elől menedéket jelentő árnyékkal állítja párhuzamba Örkény az elbeszélésben, a végeredmény már nem is fontos. „A hőség rezgő függönyén is átérződik egészen az országútig annak a sötét foltnak csábító hűvöse.” Szinte érezzük a kétséget és a gyöngyöző izzadságcseppeket a hátunkon.
Fermina Daza és Florentino Ariza története reményt adhat minden viszonzatlanul szerelmes embernek. Mindegy, meddig tart, érdemes kivárni a pillanatot, amikor a vágyunk végre beteljesül. Márquez regényének hőse, Florentino Ariza ötvenhárom évig, hét hónapig és tizenegy napig epekedik Fermina Daza után, amíg egy fülledt hajóúton végül egymáséi lesznek, valószínűleg örökre. Az utolsó, végtelen utazás története nem lenne teljes a trópusi hőség nélkül. Az agg szerelmesek az elviselhetetlen forróságban olvadnak egymás karjaiba, élet, halál és szerelem csodálatos körforgásának és időtlenségének szimbólumát megalkotva ezzel. A trópusi időjárás nem egyszerűen eszköz: Garcia Márquez regényének olyan természetes része a hőség, mint maguk a szereplők. Számunkra pedig üdítően hathat, hogy ilyen forrósággal mi legfeljebb csak a könyvben találkozhatunk.
Ha már a trópusi hőség és a hajózás szóba került, nem maradhat ki Márquez jó barátja, a latin-amerikai irodalom hazánkban jórészt ismeretlen hatalmassága, Álvaro Mutis sem. Egy dél-amerikai dzsungeleket átszelő utazásról lehetetlen úgy írni, hogy a hőség ne kapjon főszerepet. A modern Szindbádként bolyongó hajós, Maqroll elvetődik ugyan fagyos vidékekre is, történeteinek jó része mégis fülledt tájakon, szúnyogoktól hemzsegő folyók vízén játszódik, ahol „áll a tűző hőség, mint egy makacs állat, amely nem hajlandó tovább menni az úton.” Minél messzebb utazunk az Árbocmesterrel, annál gyorsabban fogy a levegőnk. A trópusi hőség szinte agyonnyomja az olvasót, látjuk magunk körül az őserdőt, és halljuk, ahogy a hatalmas szúnyogok áldozatukra vadászva dongnak felettünk.
Updike tetralógiát szentelt legkedvesebb hősének, Harry „Nyúl” Angstromnek. Az ötvenes évek végétől tízévenként kiadott regények Nyúl életén keresztül a legapróbb részletekre koncentrálva mutatják be az amerikai társadalom rendellenességeit. A menő középiskolai kosarasból szürke családapává nőtt Harry négy évtizeden át igyekszik elmenekülni a családi és társadalmi elvárások elől, hogy újabb és újabb nők szerelmén keresztül rátaláljon a környezeténél igazibb valóságra. A hőség a Nyúlszív című záró darabban válik igazán hangsúlyossá. A jómódú Nyúl az év felét a feleségével Floridában tölti, ahol elviselhetők a telek. Vitorlázás közben szívrohamot kap, amelyet ugyan szerencsésen túlél, ám a floridai forróság a regény végén ismét magába szippantja a főhőst, aki ekkor már alulmarad a küzdelemben. Az egyre gyengülő szív, a fojtó fülledtség és az emberi létezés kilátástalansága olvad egybe a szövegben, kellemes strandidővé degradálva a regény világán kívüli hőséget.
Tar Sándor történeteit olvasva gyakran érezhetjük úgy, hogy azok egy másik világról szólnak, ahol a kegyetlenség, a kiszolgáltatottság és a mocsok uralkodik. Ehhez nekünk semmi közünk – gondolhatjuk. Aztán hamar rájövünk, hogy ez bizony a mi saját világunk, annak is egy olyan zónája, ahol Tar Sándoron kívül szépíró még nem nagyon járt. A Ház a térkép szélén című − A térkép szélén című elbeszéléskötetében is olvasható − novellája egy hortobágyi tanyán fogva tartott, rabszolgaként dolgoztatott emberek történetét beszéli el. Az állatok szintjére züllesztett csicskák számára a túlélésnél is fontosabb a másik kínzása, az elviselhetetlen hőség pedig csak fokozza az indulatokat. A kegyetlen világot úgy öleli körül az alföldi forróság, mint egy hatalmas kemence. Nincs menekvés, a nyár kíméletlen, időtlen pokollá változtatja az ember életét. Ennél kiúttalanabb hőséget talán még sosem alkottak a magyar irodalomban.
Nehezen lehetne olyan tematikus gyűjteményt szerkeszteni, amelyből Proust regényfolyama jogosan maradna ki. Az eltűnt idő nyomában egy teljes világot épít fel, amelynek így a nyári meleg is természetes része. Jelen összeállításunkba az első kötet elején szereplő részlet apropóján került a regényfolyam. Marcel a hőség elől visszavonul a hűvös szobába, amely „áttetsző és törékeny frissességét remegve védte a naptól”. A zárt ablaktáblán beszüremkedő fény és a homályban táncoló legyek egy olyan törékeny világ szimfóniáját alkotják meg, amelyet a kívül tomboló nyár bármikor elemészthet. „Szobámnak ez a homályló frissessége az volt az utcai teljes napnak, ami az árnyék a napsugárnak; vagyis, mint az, éppoly ragyogó, s ily módon a képzeletemnek a nyár teljes képét nyújtotta.” Hűsítően érzékeny ábrázolása a nyárnak. Maradjunk hát az ablaktáblák mögött, és élvezzük a hőséget.
Nem egy könnyű, strandra való olvasmány a Saulus, ám ha a száraz, forró, homokviharral súlyosbított nyár legszikárabb irodalmi ábrázolását keressük, nem feledkezhetünk meg Mészöly Miklós regényéről. A tudományos berkekben áltörténeti parabolaként emlegetett mű a későbbi Pál apostol csodálatos megtérése előtti időszakot eleveníti fel. Saulus a titkos tan követői, a keresztények nyomában járva tartóztatja le és vallatja ki a megvádoltakat. Munkája közben azonban egyre erősebben kínozzák a kételyek, amelyeket még mesterétől kapott iránymutatások sem csillapítanak. Vajon mivel szolgálja a törvényt, és vajon melyik törvény az igazi? Belső igazságkeresésének végső állomása a sivatag, ahol a vakító forróságban nemsokára elérkezik számára a felismerés pillanata. A Saulusban a hőség már-már transzcendens jelentéssel telítődik, mintha a tomboló nyár a lélek küzdelmeinek kivetülése lenne.
Végül egy újabb kihagyhatatlan könyv. Camus főhőse, az Algériában dolgozó hivatalnok, Mersault minden emberi álszentségtől mentesen, közönnyel figyeli a körülötte zajló eseményeket. Személye a társadalomtól elidegenedett abszurd hős megtestesülése. A hőség az első lapoktól kezdve egyre növekszik a regényben, és mintha csak az elviselhetetlenül tűző nap irányítaná, Mersault a forróság tetőpontján lelő egy arab fiút. A kihallgatások során és a börtönben tanúsított magatartása megbotránkoztatja a környezetét. Nem is a bűntény, sokkal inkább annak közönyös elfogadása miatt veti ki magából a társadalom. A normális abszurdba fordul, és az abszurdot avatják renddé. A hőség az egyetlen, ami egyformán kínozza a közönyöst és az álszenteket is.
