Jó kalmárok, örök életű márkák

Hogy néz ki egy véka búza, mi köze a kutyának a szappanhoz, és ki a jó kalmár, a világ jótevője? Kiderül a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.

„Igyekszünk hangsúlyozni, hogy a kereskedelemnek eredetileg volt kultúrája, és ez nem azonos azzal, amit manapság látunk.” – mondja a kiállítás kurátora, Kulich Júlia. Az új állandó tárlat nemrég nyílt meg a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, az óbudai Krúdy-házban. A múzeum mindvégig igyekszik felhívni a figyelmet arra, milyen volt a 19., majd a 20. század első felében a jó kereskedő mintaképe. Erről árulkodik a kereskedő irodája, ahol a falon felirat figyelmeztet arra, hogy eladó és vevő kölcsönös megelégedésére kell kötni az üzleteket. Ehhez nyilván hozzátartozott a kölcsönös megértés is: a kereskedőnek a vevő megértése volt a dolga, egyebek között ezt tanulta a századfordulón fejlődésnek indult, gyorsan bővülő magyar kereskedelmi képzésben. Nemcsak vevőpszichológiát, hanem azt is, hogyan köszöntse és minek címezze a belépőket. Ilyen ajtónállói funkcióba kerülni már a második lépcső volt a kereskedői szakmai gyakorlaton. Először csak a vizesnyolcas elnevezésű kannával locsolhatták fel a padlót a jelöltek – meséli a kurátor. Ugyanakkor a vevőnek is illett megértést tanúsítania bizonyos helyzetekben: egy másik plakát arra emlékezteti a vevőt, hogy a kereskedő a háború idején is próbálta őt lehetőség szerint kiszolgálni.

A kiállítás a 19. század első felével, a kereskedelem intézményesülésének időszakával kezdődik. A múzeum gyűjteménye jórészt 19. és 20. századi, de azért is érdemes ezzel az időszakkal kezdeni, mert a polgárosodó társadalom és az urbanizáció ekkor adott igazán nagy lökést a kereskedelem fejlődésének. 1840-ben hozták meg a kereskedelemügyi törvényt, amely a modern kereskedés jogi alapját teremtette meg. A 19. század eleje még a vásári kereskedelem ideje volt. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nyitott már erről kiállítást tavaly nyáron, a vásárábrázolások innen is ismerősek lehetnek a látogatóknak. A pesti vásár a bécsi után a legjelentősebb volt a régióban, a nagykereskedelem és a kiskerekedelem is itt zajlott. Vásárok idején az egész városban árusítottak, a középpontban a Duna-part volt. Sirályokat, a rakodás és a vásár zaját hallgatjuk, miközben megnézegetjük a vásározás kellékeit: ládákat, hordókat, kosarakat. Üvegtárolókban ki vannak készítve a termények, amelyekkel ritkán találkozik eredeti formájukban a mai gyerek. A mesterségeket és a termékeket összepárosító memóriajáték is nekik készült.  Becsomagolhatnak egy vásározóládát, kipróbálhatják a kereskedők eredeti nyomdák alapján készült bélyegzőit is. Méregetés közben olyan fogalmakkal ismerkedhetnek meg, amelyekkel a mesékben gyakran, az életben valószínűleg soha nem találkoznak, mint például a véka. A mérlegek és súlyok a mértékrendszereket egységesítő 1875-ös párizsi egyezményre is emlékeztetnek, amely végleg pontot tett a mértékegységek vetélkedésének végére. A nagyanyáink háztartásából ismert súlyok, mérlegek, amelyekből szép gyűjteménye van a múzeumnak, már az egységes mértékrendszert figyelembe véve készültek.

A portékák asztala után lépünk át az iroda és a kereskedelmi oktatás világába, termékminták és századfordulós tablók közé, hogy aztán ott találjuk magunkat, ahol a végzett kereskedők nagy valószínűséggel elkezdték a pályájukat: a csemegeüzletben, amely már 20. századi fejlemény. Önkiszolgáló boltról ekkor még szó sem volt, a kávéadagolót is a kereskedő kezelte, ahogy a különböző más termékeket is maga mérte ki, ezeket nagy kiszerelésben vásárolta. A nagykereskedők szokásai viszont hasonlóak voltak: saját márkajelzésükkel ellátott dobozokat és más reklámtermékeket ajándékoztak a kereskedőknek. A márkák között számos olyat találunk, amely ma is a boltok polcain van: Váncza sütőpor, Szerencsi csokoládé és Unicum, egyes termékeknek a megjelenése sem változott döntően. Szeszes italokat a fűszeres is árult – a nevük is mutatja, hogy eredetileg gyarmatáru-kereskedések voltak ezek az üzletek.

Dohányárut a trafikban vett a 20. század harmincas éveinek embere is, ahogy színészeket és más hírességeket ábrázoló képes levelezőlapot, újságot, de lőport és sót is, utóbbi kettő szintén állami monopólium volt. A hadiözvegyek szociális alapon kaphattak trafikot.

A nagyrészt harmincas évekbeli emlékeket összegyűjtő teremben már a macskaköves utcán járunk, ahol az első magyarországi fényreklámot is láthatjuk. A legérdekesebb szöveges kiemelés talán a Kassák Lajos-idézet: „A reklám egy ország kulturális nívójának és gazdasági vérkeringésének egyik legjellegzetesebb kifejezője.” Vajon mit gondolna a mai reklámok többségéről? Ennél a gondolatnál sokkal vidámabb a Fekete Kutyához címzett drogéria kirakata, ahol eredetiben láthatjuk a cégért, a fekete kutyát. „A hasonló figurák sokszor lépcsőházakban, pincékben vészelték át a második világháborút, ez a fekete kutya is egy véletlen folytán került a múzeumhoz” – mondja Kulich Júlia.

Nemcsak a drogéria, hanem a bazár kirakatát is berendezték, a kesztyűk, dobozok, albumok és más hasznos holmik közül kicsit kirí a hosszú szárú csipkés bugyogó, amelynek mai felfogásunk szerint egy fehérneműboltban, de legalábbis ruhaüzletben lenne a helye, de a kurátor szerint ez belefért a bazár kínálatába. Bár azt is hozzáteszi, hogy a magára valamit is adó ember ekkor még varratott, és nem készruhát vásárolt. Az ötvenes évektől annál nagyobb szerepet kapott a készruha és a híres Állami Áruház, ez a része azonban még nincs kész a kiállításnak, és befejezésre várnak az iparos boltok – például egy üveges üzlete – is.

Tekintse meg képgalériánkat a tárlatról!