A halál talán a legjellemzőbb téma a fiatal prózaíró, Potozky László új novelláskötetében. Látunk haldokolni állatokat és embereket, akik nemcsak szenvedésükben hasonlóak az állatokhoz, hanem abban is, hogy nem értik a halált, és öntudatlanul menetelnek a végzetük felé. Ilyen például a Disznóölés című novellában a meggyilkolt „elvtárs”, aki nem ismeri fel, hogy az aljasságok sora a kivégzése felé vezet, és hogy a halála végül azért következik be, mert ő is csak csavar egy gépezetben, amely emberek életét tette tönkre. A meggyilkolása törvényszerű, helyrebillenti az erkölcsi világrendet, amelyet az borított fel, hogy egy fiúval gyakorlatilag a saját apja halálos ítéletét íratták alá. A főhősök mégis tétovázva, szinte kényszer – az igazságtétel kényszere – alatt gyilkolnak. Nem ússzák meg, hogy végül mégiscsak szánják az áldozatot, mert ember.
Potozky László soha nem akarja megúszni ezt az emberi szempontot. Mély részvéte minden iránt, ami él, Kosztolányi Dezsőre emlékezteti az olvasót. Ez a hasonlóság nemcsak itt érhető tetten, hanem akkor is, amikor a halál banalitását ábrázolja, például a Hámozott fák hétköznapi balesetét – kisfiút talál el egy eltévedt golyó az erdőben, a lőgyakorlat helyszínén. A novella zárómondatánál, amikor a halott gyerek homlokára rajzolt harci jelzést szemlélik a katonák („egy fasz, uram, semmi egyéb, csak egy fasz”) nem tud nem eszünkbe jutni a Fürdés című Kosztolányi-novella utolsó mondata, egy nagyon hasonló haláleset után egy hasonlóan céltalan, keserűen ironikus megállapítás („Még három se volt”).
A Hámozott fák is jó példa arra a balladai homályra, amellyel olyan sokszor él Potozky László, egyszer még címben is utal a balladára (Gátépítők balladája). Ez a homály, amely gyakran a novellák végén engedi csak megérteni a történetet, sokszor maga az egyes szám első személyben elbeszélő hősök nézőpontja. Ez teszi olyan könnyen átélhetővé a történeteket, mert a valóság az esetek többségében tényleg így jelentkezik. Nem kristálytisztán áll előttünk, hanem később – vagy talán sohasem – leszünk képesek összerakni az események, tapasztalatok mozaikdarabjaiból. A legjellemzőbb novella ebből a szempontból talán a Kétezer-négyszázharminchármas. Egyike azoknak, amelyek valószínűleg sokáig megmaradnak az olvasó emlékezetében. Krisztus a koncentrációs táborban mint egy deportált a sok közül – miről ismerjük fel vajon? Potozky László nem akarja mindentudó elbeszélőként rálátásával, kommentárjaival frusztrálni a hősöket, talán azért, mert ehhez túlságosan együttérez velük. De megőrzi távolságtartását és higgadtságát is, és ez az elbeszélői hang – bár legtöbbször a sokszínűséggel jellemzik a kötetet – állandóságot jelent a novellákban.
Érdekes, hogy a szerelem a kötetben alig-alig jelenik meg. Úgy tűnik, inkább az egymás létezésére törő indulatok azok, amelyek most különösen érdeklik a szerzőt: például a szerencsétlen módon nagyon különböző testvérek viszonya (Csomag a nadrágban), a történelem vagy a kisebbség-többség viszony problémái miatt egymás ellen fordult emberek (Disznóölés, Gátépítők balladája). Az utolsó novellák egyikében egy másféle kapcsolat, a mester és a tanítvány viszonya is felbukkan (Kiképzés). Ez azon kevés novellák egyike, amelyben az alkotásra magára reflektál Potozky László. Közülük kerül ki a címadó novella, a Nappá lett lámpafény is, amelyben a színház és a valóságos élet csúszik össze, azt sugallva, hogy a művészet behatárolt, mégis óriási távlatokat rejt. Olyan dolgokat, amelyek igazak, sőt a művészet talán valóságosabb, igazabb is, mint az úgynevezett valóság. Az értelmezésre persze számtalan lehetőséget kínálnak Potozky László novellái, amelyek nagy része képes arra, hogy egyetemes emberi élményeket fogalmazzon meg.
A Nappá lett lámpafény tájait legtöbbször nem tudjuk valódi tájakhoz kötni. Sokszor a szürreális, a groteszk irányába mozdulnak el ezek a történetek: Az akvárium lakóiban akváriummá válik egy lakás, és a családfő kedvence, az egyre növekvő cápa veszi át az uralmat, Az ég szerelmében a főhős létrát épít, és el is éri vele az eget. Potozky László vidékei mindig szimbolikus vidékek: leginkább talán a Kiképzés című elbeszélés városának körvonalaiban sejtjük a szerző írói indulásának helyszínét, Kolozsvárt. (Potozky László első kötete, az Áradás az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség sorozatában jelent meg.) Már csak a téma, a mester és az írótanítvány különös együttélése miatt is adja magát, hogy a szerző saját élményét, és így Kolozsvárt ismerjük fel a sorok mögött – annál meglepőbb, hogy a történet végén váratlanul egy piszkos, szürke tengerpartja is lesz a névtelen városnak.
Ugyanígy csak gyanítani lehet a szimbolikus terek mögött más erdélyi tájakat, főleg a kötet indító novellájában (Csendélet a bányatónál). Olyasfajta tájak ezek, mint Bodor Ádáméi. Nem véletlenül hasonlítják néha hozzá is Potozky Lászlót, aki a kötet novellái közül leginkább talán ebben az elbeszélésben mutatja meg, milyen atmoszférateremtő ereje lehet az írásának. Kiadója dél-amerikai szerzőket említ vele kapcsolatban, Mario Vargas Llosát és Julio Cortázart, de a halálvárásnak ez a különös, szimbolikus története a végén a mindent elborító vízzel akár a Száz év magány záróképét is előhívhatja az olvasóban: az ár, ami nem apad le, és az új esély, ami nem adatik meg. Jó Potozky László novelláiban, hogy az örökös magány és halálvárás mellett is fel tudnak mutatni emberibb pillanatokat.
(Potozky László: Nappá lett lámpafény, Magvető Kiadó, 2013)
