Michel Gondry: A filmművészet a felfedezés egy formája

A kilencvenes években a videoklip-készítés megújítójaként szerzett magának hírnevet, de Michel Gondry filmrendezőként is nagy köztiszteletnek örvend: Oscar-díjat kapott az Egy makulátlan elme örök ragyogásáért. Legújabb alkotása a 48. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt.

– Fiatalon olvasta Boris Vian regényét, és az hatással volt eddigi munkásságára, videoklipjeinek elkészítésére. Mondhatjuk, hogy ez a filmterv mindig is kísértette önt?
– Amikor olvastam a könyvet, annak hatására fejeztem be a fekete-fehérrel való munkát, és váltottam színesre. Egyébként sosem volt ambícióm rendezőnek lenni, bár a könyv vizuális világa mindig előttem volt, arra az esetre, ha egyszer megfilmesíteném.

– Viant gyakorlatilag egy regényének filmadaptációja ölte meg. Ez a felelősség nem nyomasztotta a Tajtékos napok elkészítésekor?
– Igazából ő nagyon szerette volna, hogy a regényéből film készüljön, de a Köpök a sírodra 1959-es adaptálásakor nem vonták be a kreatív munkába, s azért is utálta a végeredményt. A szíve pedig gyenge volt, ezért kapott szívrohamot a filmvetítés alatt. Emiatt persze rajtam is volt nyomás: vajon mit gondolna az én filmfeldolgozásomról? Persze erre a kérdésre nem tudunk választ adni, de nagyon remélem, hogy tetszett volna neki a Tajtékos napok. A filmfeldolgozás csak részben a szárnyaló képzelet és a szürreális jelenetek miatt volt nehéz, de a nyelvezet átültetése is kihívást jelentett. Ezt én úgy igyekeztem áthidalni, hogy több nyelvi bravúrt átültettem vizuális síkra. Úgy gondoltam, nem szükséges játszani a szavakkal, ha az adott dolgot ábrázolni is tudjuk.

– Korábban említette, hogy a környezet, amelyből érkezett, nagy hatással volt vizuális látásmódjára.
– Már egészen kiskoromtól kezdve nagy hatással volt rám a popzene és -kultúra. Olyan nevekre gondolok, mint Johnny Holiday, Wilson Pickett, Janis Joplin, akiknek a fekete-fehér képeit nyolcévesen kivágtam az újságokból, majd színes papírra ragasztottam fel őket. Később édesapám adott egy fényképezőgépet, amivel rengeteg fotót készítettem, s ezeket hívtam elő a házunkban lévő sötétszobában. Aztán montázsba helyeztem őket a fekete-fehér kivágott karakterekkel, amit újra lefotóztam, majd előhívtam. Nagy felfedezés volt számomra, hogyha egy fotó fotóját készítem el, akkor az valósággá válik. Valami olyasmit csináltam, mint Georges Mélies hatvan évvel korábban, aki az előteret és a hátteret is sima felületre rajzolta meg, de a szürke árnyalataival, ami 3D érzetét keltette. Így kerültem kapcsolatba a technikával, amit magam kísérleteztem ki. Utóbb elmondhatom, hogy nagyon szerencsésnek és kiváltságosnak érezhetem magam, hogy abból élek meg, amit már gyerekként is csináltam.

– Ezzel egybevág, hogy gyerekként feltaláló szeretett volna lenni.
– Igen, rengeteg ötletem volt, de nem voltam jó tanuló, és hiányzott az a technikai tudás, kémiai, elektromos ismeret, ami a kibontakozásomhoz szükséges lett volna. Ezért inkább a feltalálás szórakoztató része felé fordultam. A filmkészítésben a vágás, a montázs, a kollázs mind feltalálás, így amikor rájöttem, hogyan működik a kamera, rájöttem, a filmkészítéssel is lehetek feltaláló, hiszen ez is a felfedezés egy formája.

– Ha már felfedezésről és technikáról beszélünk, mindig is szeretett volna egy nagy költségvetésű mozit készíteni. A Zöld darázs után nem ment el ettől végleg a kedve?
– Ha találnék olyan könyvet, ami az ízlésemnek megfelelő, szívesen belevágnék még egyszer. Igaz, a nagy költségvetés felelősséggel jár, de nagyon élveztem, amikor előbb rombolhattam, majd újraépíthettem. Arra viszont nagyon vigyázok, hogy a nagy költségvetésű filmek ne ragasszanak rám rossz szokásokat. Ezért is forgattam le a 120 millió dolláros Zöld darázs után azonnal egy kis független filmet, a The We and the I-t, ami egy buszon játszódik és csak amatőr fiatalok szerepelnek benne. És ez is erősítette bennem az érzést, hogy nem tudnék csak nagy hollywoodi mozikat készíteni.

– Olyannyira nem, hogy a Tajtékos napok előtt még egy dokumentum-animációs filmet is készített a nyelvész, filozófus, aktivista Noam Chomskyról.
– Rendhagyó portréfilm lett az Is the Man Who is Tall Happy?: Chomskyval magam készítettem körülbelül tíz alkalommal interjút, a filmhez pedig többek között absztrakt animációt is csináltunk. Utóbbi jó illusztrációs alapanyagnak bizonyult a nyelvészet és a filozófia témaköreihez. A rajzokkal ezen túl fel akartuk idézni a hatvanas évek stílusát és politikáját is, az animációban pedig Chomsky is feltűnik alkalmanként.

– Nem hiányoznak az életéből az első sikerei, a videoklipek és reklámok?
– Reklámot még mindig készítek két film között, ami felüdülés, mert két-három napos forgatásokból áll és szellemileg is frissen tart. Érdekes viszont, hogy videoklipet nem rendezek mostanában, ez nem szándékos vagy tudatos döntés, lehet, hogy nem mernek felkérni? Pedig szívesen rendeznék, akár ismét Björkkel valamit, de nagyon szeretem például a Boards of Canada zenéjét is.