Talán nem annyira közismert tény, hogy annak idején a pszichoanalízis elméleti megalapozása során Sigmund Freud nagyban támaszkodott egy 19. századi olasz orvos és politikus, bizonyos Giovanni Morelli nézeteire, aki a hamisított festményeket az apró részletek alapján leplezte le, abból kiindulva, hogy még a legfelkészültebb hamisító sem kerülheti el, hogy egyszer-egyszer, ha lankad a figyelme, a saját egyénisége kézjegyét is otthagyja a másolaton.
Ugyanezt a teóriát a Senki többet című film főhőse, a Geoffrey Rush játszotta árverésszervező és műbecsüs, a jól csengő, egyben beszédes nevű Virgil Oldman is megosztja közönségével egy adott pillanatban, nem is sejtve, hogy az átverések világában akár az is megtörténhet, hogy rá osztják a balek szerepét.
De ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre ott tartunk, hogy a film díszleteit a művészeti aukciók sokszor filmezett, de a laikusok számára kissé távoli, kicsit akár még komikusnak is tűnő világának darabjaiból rakta össze az olasz filmművészet örök exportcikke, Giuseppe Tornatore, a jó kezű giccsmágus.
Ennek a mikrokozmosznak a hőse, mi több, látványos show-mestere és celebje Virgil, aki azon kívül, hogy a licitáló közönség érzelmei felett dirigál, a magánéletben a fényes elkülönülést választja, amit az is jelez, hogy folyton kesztyűt visel. Luxuslakás, kifinomultság, magányosan elköltött vacsora egy puccos étteremben és aggszűz életmód. Persze ebben a filmben erről a tökéletesen steril életről is hamar kiderül, hogy álca, és bizony elég hamar odáig fajulnak az események, hogy hősünkből hamisítatlan hősszerelmes válik.
Minden egy rejtélyes telefonhívással kezdődik. A vonal másik végén egy egzaltált női hang eseng azért, hogy a nagynevű szakember látogassa meg a kastélyt, ahol él, hogy a szülei után maradt hagyatékot felbecsülje. Csakhogy a filmidő java már letelik, mire Virgil egyáltalán megpillanthatja a félénk, fiatal és csinos hölgyet, Clairt, aki egy gondnokon és a telefonhívásokon keresztül kommunikál az általa megbízott szakértővel, akit persze egyre mániákusabban kezd foglalkoztati a villa egyik titkos szobájában rejtőző örökösnő.
Érzelmi hullámverései közepette egyetlen világítótorony akad csak Virgil életében, Robert, az ezermester, aki udvarlási tanácsaival próbálja a koros gavallért a beteljesült szerelem kikötőjébe vezetni, miközben azon dolgoznak közösen, hogy a villában talált különös mechanikus alkatrészekből megépítsenek egy 18. századi beszélő autamatát.
Csakhogy Tornatore nem hagyja, hogy a néző abba a hitbe ringassa magát, egy kissé szabálytalan romantikus komédia pereg a szeme előtt. A hatásosan felépített, bár helyenként kissé elnagyoltan építkező történet ugyanis egy ponton megdöbbentő fordulatot vesz, minek köszönhetően a film megtekintése után is folytathatjuk fejben a „hogyan szerveződött meg a tökéletes átverés” munkacímű intellektuális kirakós játékot, az árulkodó jelek utólagos lajstromozásával.
A mutatvány jól sikerült: miközben már-már arra gondolunk, hogy a szabálytalan történeteket és szélesen felfestett érzelmi tablókat olyannyira kedvelő sztárrendező most esetleg visszafogta magát, végül egy fifikás bűntény részleteinek leszünk beavatott szemtanúi. Csakhogy többről van szó itt, mint krimiről (bár a krimi mindig is több, mint egy bűntény puszta felderítése). Itt bizony a szerelemhamisítás alkímiájáról kapunk Virgillel együtt keserű leckét.
Több szempontból is a látszatok filmje A senki többet. A derék Virgilről például már a film elején kiderül, hogy szakértői becslései időnként nagyon önző szempontokból születnek, arról nem is beszélve, hogy a filmet megtekintve az ember eltöpreng: vajon meg lehet-e bízni egy olyan értékbecslőben, aki semmiféle előzetes nyomozást nem végez az állítólagos megbízója hátterét illetően. De ez legyen Virgil baja, a néző szerencsére jól szórakozik.
(Senki többet. Színes, feliratos, olasz dráma. 124 perc, 2013. Rendező: Giuseppe Tornatore. Forgalmazó: Fórum Hungary)
