Azok, akik lesajnálják a zombifilmek műfaját, mondván, hogy az nem több, mint látványos parasztvakítás rohangáló, egymást taposó és egymás torkát átharapó emberszerű lényekkel, merthogy ilyet minden évben láthatunk például Amerikában a karácsony előtti áruházi leértékelésekkor, vagyis a fekete pénteken, nos, azok tévednek. Nem gondolnak ugyanis bele abba, hogy valójában a szociálpszichológusok és a statisztikusok kedvenc filmes zsánerét szólják le.
Hiszen a zombifilm, szemben az idejétmúlt romantizmusával hódító vámpíros mozikkal, kegyetlen és kiábrándító tanulságot hordoz: a mennyiség általában győz a minőség felett, és az exponenciális függvény a matematika K1 harcosa, aki kiütéssel győz a remény felett. Így volt ez már George A. Romero programadó remekművében, az 1968-as Az élőhalottak éjszakájában is, amely kegyetlenül rávilágított arra, hogy az emberi lelemény és az erkölcsi nagyság kevésnek bizonyulhat az agyatlan tömeggel szemben. Azóta persze sok, levágott emberi végtagot magával sodró víz lefolyt már a vásznon, és a meglehetősen sematikus kaptafára nem egy maradandó alkotást sikerült már ráhúzni a Legenda vagyok posztapokaliptikus elégiájától kezdve a Zombieland vérbe áztatott humorlabdacsain át a 28 nappal később egzaltált társadalombírálatáig.
Családi bevásárlás pánikkal
Forrás: UIP-Duna Film
A Z világháború nem újítja meg radikálisan a műfajt, és valószínűleg nem úgy fognak hivatkozni rá, mint egy filmtörténeti mérföldkőre, ahogy nyilván az is jó ideig ad majd vitatkozni valót az eredeti regény rajongóinak, hogy mennyit vett el a filmfeldolgozás Max Brooks művének (World War Z: A zombi világháború története) összetettségéből. Ám ezzel együtt is akad nem egy szempont, ami miatt a Bratt Pittet, azaz Garry Lane-t világmegmentő akcióhősként megmozgató Z világháború több mint laza popcornmozi.
Először is – és itt utalnánk a címre – az alkotóknak sikerült valóban globális léptékű történetet a mozira álmodniuk. A már korábban említett statisztikai törvényszerűségek miatt – a zombivá váláshoz elég egy jól irányzott harapás – az élőhalottak támadására nem érvényes az, ami távoli földrészek természeti katasztrófái vagy a terrortámadások esetében megszokott, vagyis az ember nem kapcsolhatja ki azzal a jól eső érzéssel a tévét, hogy rendben, nincs többé Amerika, úgyse akartam soha Disneylandbe menni. A filmben valahol felüti a fejét egy vírus – lényegében a végéig nem derül ki egészen biztosan, hogy hol –, és szinte pillanatok alatt lángba borul az egész világ.
Olyannyira gyorsan, hogy hőseink, a Pitt játszotta egykori ENSZ-tiszt és családja reggel még vidáman munkába indul, hogy pár óra múlva már az életéért meneküljön a pánik uralta New York utcáin. Talán csak Észak-Korea lakói lélegezhetnének fel, ha az ő védettségüket nem az biztosítaná – ahogy az kiderül a film egyik kulcsjelenetéből –, hogy a gondos állami tervezésnek hála pár óra alatt kihúzzák a teljes lakosság összes fogát. Nincs harapás, nincs zombivírus – már ki is akaszthatják piros alapon fehér betűkkel a jól csengő propagandaszlogent Kim Dzsongun országában. Izrael is előkerül persze a globális játszmában, ott meg a rutinból sebtiben felhúzott falak jelentenék a védettséget – ám a filmben meglehetősen ironikusan derül fény arra, hogy az elzárkózás politikája rejt azért hibalehetőségeket.
Mozgékony élőhalott
Forrás: UIP-Duna Film
A Z világháború másik erénye a realizmusigény. Persze azért itt is vannak dramaturgiailag elengedhetetlen álomgyári fordulatok – hiszen épp a már jó ideje visszavonult Garryre van szüksége a kormány meg mindenféle hatalom szerepét átvevő, elég homályosan körülírt vezetőségnek. A filmben az ENSZ termékelhelyezése mindenesetre látványos. És Garry rövid hezitálás után teszi is a dolgát. Ám ezt leszámítva számos mozzanat bizonyul egészen életszagúnak, úgy mint a pánik és a fosztogató emberiség látképe, a családi élettel járó érzelmi terhek és örömök, de azért is pluszpont jár, hogy egy látszólag fontosnak látszó szereplőt sikerül egészen hamar kiiktatni, megerősítve ezzel azt a tételt, hogy apokaliptikus helyzetben könnyen történhetnek balesetek.
És akkor a film kétségkívül csúcspontjának számító laboratóriumi jelenetet még nem is említettük. Ez kimondottan szellemesen, ugyanakkor a feszültségkeltésből jottányit sem engedve viszi el hősünket a megoldáshoz, vagyis annak felismeréséhez, hogy milyen emberi leleménnyel lehet egyáltalán esélye annak, hogy ne egy laza hét alatt váljon a Föld nevű bolygó homályos tekintetű rohangáló hullák játszóterévé. Ráadásul ebből az is kiderül, a zombilét felettébb demokratikus, hiszen az egykori kutatóorvosokból is ugyanolyan visszataszítóan ostoba lény lesz, mint bármelyik más foglalkozás egykori képviselőjéből.
A film vége eléggé fékezett habzású happy end csupán, hiszen a harc még csak akkor kezdődik igazán, de addigra a néző már túl van majd két óra filmélményen, amibe belefér a szórakozás, az izgalom éppúgy, mint az is, hogy eltűnődjünk a Z világháború által feldobott dilemmákon.
(Z világháború. Színes, magyarul beszélő, amerikai–máltai akció-horror, 116 perc, 2013. Rendező: Marc Forster. Forgalmazó: UIP-Duna Film)
Az élőhalottak éjszakája
Romero komor klasszikusa rögtön társadalomkritikusra hangszerelte a zombifilmek műfaját. A mélydélen járunk, és ha nem lennének a ki tudja honnan előbukkanó élőhalottak, akkor se lehetne fellélegezni: szűklátókörűség, rasszizmus, rosszindulat és állami önkény szedi áldozatait a vidéken. A házban rekedt túlélők haláltáncát bemutató fekete-fehér mozi kötelező a műfajjal ismerkedőknek.
Holtak hajnala
Romero ’78-as filmjének remake-je egyszerre izgalmas és gondolkodásra késztető munka, egyúttal tökéletes alátámasztása a korábban említett alapigazságnak, miszerint hiába a kreativitás és az összefogás, ha a környéket ellepik a zombik, az nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően. Hőseink egy plázába húzódnak vissza az élőhalottak tombolása elől, hogy ott megszervezzék a túlélést, majd menekülési tervet kovácsoljanak. Zack Snyder filmjének az egyik legnagyobb erénye, hogy képes megmutatni az emberi közösségeken belüli érzelmi viszonyok sokszínűségét.
Zombieland
A film a mai napig jó eséllyel pályázna a legjobb zombifilm-paródia címére, ha nem létezne a Haláli hullák hajnala. Az egyik legjobb dolog, ami erről a könnyed moziról elmondható, hogy egy percre sem veszi komolyan magát, ennek ellenére az izgalmak és a feszültség adagolásától sem tekintettek el az alkotók. Van még benne egy adag tinédzser romantika, akcióparódia, és ami mindent visz: Bill Murray nem mást alakít, mint Bill Murrayt!
Haláli hullák hajnala
Csak szuperlatívuszokban lehet szólni a nálunk elsősorban a Vaskabátokkal (Hot Fuzz) ismertté vált komikus párostól, Simon Peggtől és Nick Frosttól. Az angol humor legjava és a zombifilm műfajának szeretni való paródiája garancia a nevetésre.
