A 90-es évek britpop-legendája, a Blur annak ellenére vonzott nagy tömeget pénteken a Szigeten, hogy közel sem a fénykorában érkezett Magyarországra – tíz évvel a zenekar hivatalos feloszlása után most egy bizonytalan idejű jutalomjátékot élünk, ebben a sorozatban láthattuk őket Budapesten. Ráadásul a Blur az összetett zenei világ és az időnként csavaros szövegek miatt nem tartozik a legkönnyebben emészthető zenekarok közé. Még akkor sem, ha a Song 2-t mindenki ismeri.
Mindenesetre nem ez az a koncert, amelyet az első perctől az utolsóig őrülten ugrál végig a közönség. A Blurnek ez nem is volt célja. A pörgős felvezetés – Girls and Boys, Beetlebum – után nagyon hamar egy révedező blokk közepén találta magát a hallgatóság, amelyben az 1999-es 13 című album dalai – mint a Trimm Trabb, a Caramel vagy a Tender – foglalták a legtöbb helyet. Ez utóbbi pedig nem tartozik a Blur legvidorabb korongjai közé. Sajnos vagy szerencsére, de úgy döntöttek, hogy a lemez legbúsabb és a világ egyik legkeservesebb nótájától, a No Distance Left To Run-tól megkímélik a közönséget. A melankolikus ringatózásra, örök darabokra és egyszerű tanulságokra vágyóknak ott volt még az Out Of Time a 2003-as utolsó, Think Tank című albumról.
Így is a teljes magunkba fordulás előtti utolsó pillanatban dobta be a zenekar egyik legslágerebb slágerét, a Country House-t, Damon Albarn pedig saját magát a közönség közé. A dal nagy részét a publikum nyakában énekelte végig, és laza karmesteri mozdulatokkal vezényelte a zajos sikert. Volt ebben jó adag humor, de úgy tűnt, őszinte öröm is. A Blur zenészeire ezért sem lehetett panasz: látszik rajtuk, hogy szeretik ezeket a dalokat, és hogy a zenélés meg a siker – ha meg is szokták már – szórakoztatja őket.
A megszűnést követő újraösszeállásban persze ott rejlik annak a veszélye, hogy a közönség, a menedzsment és az emberi gyengeség közös erővel rángatja bele a zenekart egy ki tudja, meddig tartó haknisorozatba. A Blurnek viszont legalább született azóta pár új száma – még ha albumról nincs is szó, és nyilvánvaló, hogy a zenekar fénykorának vége van –, nem mentesek némi öniróniától, és nem a felhőkben élnek. A koncerten egy laza Happy birthday-t is lenyomtak két szám között, valaki nyilván megnyerte a lehetőséget, hogy így köszöntsék a koncerten.
A matematikai pontossággal tizenegy óra nulla-nullakor befejezett Song 2 után eltűnt a zenekar, mintha a föld nyelte volna el, a tömeg pedig engedelmesen eloszlott. Nem volt követelőzés a ráadásért, és ez valószínűleg nemcsak annak tudható be, hogy egy szép, szabályos Sziget-nagykoncerten elég reménytelen soron kívüli folytatásért esedezni, hanem mert ebben ennyi volt. Egy szép, szabályos Blur-koncert. Különösebb eufória és meglepetések nélküli, de szórakoztató és minőségi produkció, amit ideje volt végre már Magyarországra is elhozni.
